Tizenharmadik Fejezet
Gareth, oldalán Firthszel, fürgén szedte a lábát az erdei ösvényen. A hőség ellenére is a fejére húzta a csuklyát. Nem bírta felfogni, hogy pontosan abba a helyzetbe került, amelyet el akart kerülni. Most már volt egy hulla, volt egy nyom. Ki tudja, kivel beszélhetett ez az ember. Firthnek elővigyázatosabban kellett volna tárgyalnia vele. Most már akár Garethig is visszavezethető a nyom.
– Sajnálom – mondta Firth, és loholt, hogy ne maradjon le.
A némán dühöngő királyfi nem törődött vele. Csak azért is kétszer gyorsabban ment.
– Amit tettél, ostobaságra és gyengeségre vall – mondta végül. – Nem lett volna szabad rám nézned.
– Nem akartam! Nem tudtam, mit tegyek, amikor még több pénzt követelt!
Firthnek igaza van: kényes helyzet volt. Az a kapzsi, önző disznó felrúgta a játékszabályokat, és megérdemelte a halált. Gareth nem ejtett könnyet miatta. Csak azért imádkozott, hogy ne legyen tanúja a tettének. Egy nyom az utolsó, amire szüksége van. Az apja halála után óriási arányú nyomozás kezdődik. A legkisebb terhelő bizonyítékot sem engedhette meg magának.
De most már legalább az Éjsötéterdőben voltak. Noha hét ágra sütött a nyári nap, itt majdhogynem esti homály uralkodott, a toronymagas eukaliptuszfák felfogtak minden fénysugarat. Épp illett a hangulatához. Rühellte ezt a helyet. Tovább kutyagolt a kanyargós ösvényen, követve a halott utasításait. Remélhetőleg igazat mondott, nem vezette félre őket. Mert hazugság is lehet az egész. Vagy lehet, hogy csapdába csalja őket; valamelyik puszipajtása várakozhat rájuk, hogy még több pénzüket elszedje.
Szidta magát. Túlságosan megbízott Firthben. Az egészet neki kellett volna intéznie. Ahogy mindig is tette.
– Inkább imádkozz, hogy ez az ösvény a boszorkányhoz vezessen! – gúnyolódott. – És hogy nála legyen a méreg!
Egyik ösvényről tértek rá a másikra, aztán egyszer csak felbukkant az elágazás, úgy, ahogy a zsoldos megmondta. Ez jó jel volt, Gareth kissé megkönnyebbült. Jobbra kanyarodtak, megmásztak egy dombot. Az ösvény hamarosan ismét elágazott. Az utasítások pontosak voltak, ez csakugyan a legfeketébb erdő volt, amit Gareth valaha is látott.
Belépett az elképesztően vastag és torz fák közé. Azonnal végigfutott a hideg a hátán. Érezte a levegőben a gonoszságot. Alig tudta elhinni, hogy még nappal van.
Mire igazán megijedhetett, és a távozást fontolgathatta volna, az ösvény egy kis tisztásba torkollott. Egyetlen napsugárpászma világította meg, amely áttört az erdő lombján. A közepén kis kőkunyhó állt. A boszorkány tanyája.
Gareth szíve gyorsabban vert. Belépett a tisztásra, körülnézett, ellenőrizte, hogy senki sem figyeli, nem várja csapda.
– Látod, igazat beszélt! – mondta izgatottan Firth.
– Ez semmit nem jelent – hurrogta le Gareth. – Maradj kint, és őrködj! Kopogtass, ha bárki közelít! És tartsd a szád!
Ő nem fárasztotta magát azzal, hogy kopogtasson a boltíves kis deszkaajtón. Megmarkolta a vaskilincset, belökte a háromujjnyi vastag ajtót, majd a fejét leszegve átlépte a küszöböt, és becsukta maga mögött ajtót.
Sötét volt odabent, csak néhány gyertya világította meg a szobát. Egyetlen helyiségből állt a kunyhó, ablaka nem volt, és betöltötte a nyomasztó energia. Gareth csak állt és fulladozott a síri csendben, felkészült mindenre. Érezte a gonosz jelenlétét. A bőre bizsergett.
Az árnyékban megmozdult valami. Zaj hallatszott.
Púpos, összeaszott öregasszony bicegett felé, kezében gyertyával. Az arc, amelyet a gyertyaláng megvilágított, csupa bibircsók volt és csupa ránc. Iszonyúan vénnek látszott, vénebbnek, mint a göcsörtös fák, amelyek eltakarták a kunyhóját.
– Még a feketeségben is csuklyát viselsz – mondta ijesztő mosollyal. A hangja olyan volt, mint az elhasadó fa reccsenése.
– Tehát nem jó járatban vagy.
– Egy fioláért jöttem – mondta gyorsan Gareth. Igyekezett merészen és magabiztosan beszélni, de kihallotta a hangjából a remegést. – Ásólúdgyökér. Azt mondták, nálad van.
Hosszú csönd, majd rémítő vihogás következett. Visszhangzott tőle a kis szoba.
– Nem az a kérdés, van-e nálam. A kérdés az: miért akarod? Gareth vadul verő szívvel keresett valami válaszfélét.
– Miért érdekel? – kérdezte végül.
– Jó mulatságomra szolgálna tudnom, kit ölsz meg – mondta a boszorkány.
– Nem a te dolgod. Pénzt is hoztam.
Az övébe nyúlt, előhúzott egy erszény aranyat, meg még azt a másikat, amelyet a halottnak adott, és lecsapta a két zacskót a boszorkány apró faasztalára. Az aranypénz pengett.
Imádkozott, hogy ez legyen elég a banyának. Csak adja már oda, amiért ő jött, és mehessen innen végre!
A boszorkány kinyújtotta egyetlen ujját, beleszúrta hoszszú, görbe körmét az egyik erszénybe, fölemelte, megvizsgálta. Gareth visszatartotta a lélegzetét, és remélte, hogy nem kérdez többet a vénasszony.
– Úgy tűnik, ez elegendő ár a hallgatásomért – mondta a satrafa.
Otthagyta, visszasántikált a sötétbe. Sziszegés hallatszott, Gareth egy gyertya fényénél látta, amint a szipirtyó valamilyen folyadékot keverget egy apró üvegfiolában. A lötty kibuggyant, a banya bedugaszolta az üvegcsét. Az idő mintha lelassult volna. Gareth egyre türelmetlenebbül várt, és nem győzött szorongani: mi lesz, ha rajtaütnek? Itt és most? És ha rossz fiolát kap? És ha a satrafának eljár a szája? És ha felismerte őt? Ki tudja!
Egyre jobban ódzkodott a dologtól. Sosem hitte volna, hogy ilyen nehéz megölni valakit.
Végtelennek tűnő csönd után a boszorkány visszatért. Átadta a fiolát, amely olyan apró volt, hogy csaknem eltűnt a királyfi tenyerében.
– Ilyen kicsi? – kérdezte Gareth. – És ez elég lesz?
A banya elmosolyodott.
– Meglepődnél, hogy milyen kevés kell egy ember megöléséhez.
Gareth az ajtóhoz indult. Váratlanul egy hideg ujj érintette meg a vállát. Fogalma sem volt, hogy a vénasszony miként volt képes ilyen hátborzongató gyorsasággal keresztülvágni a szobán.
Csak állt, mint akinek a földbe gyökerezett a lába, félt ránézni a banyára.
Ám a vénasszony maga felé fordította, hozzáhajolt – borzalmasan bűzlött – majd váratlanul két kézre fogta Gareth arcát, és szájon csókolta a herceget.
Garethet rosszullét kerülgette. Ez volt a leggusztustalanabb dolog, ami valaha történt vele. El akart húzódni, de a banyának vasmarka volt, és még keményebben szorította.
Végül sikerült kitépnie magát. A keze fejével törölgette a száját. A banya vihogott.
– Az első gyilkosság a legnehezebb – mondta. – Majd meglátod, hogy a következő mennyivel könnyebb lesz!
Kirontott a kunyhóból a tisztásra, ahol Firth várta.
– Mi a baj? Mi történt? – kérdezte aggodalmasan a barátja.
– Úgy nézel ki, mintha megszúrtak volna. Bántott?
Gareth lihegve megállt, és nem győzte törölgetni az ajkát. Nem tudta, mit feleljen.
– Menjünk innen! – mondta. – Indíts!
Amikor elindultak a tisztásról, be a fekete erdőbe, a napot egyik percről a másikra elsötétítették a rohanó fellegek. A gyönyörű, derűs időt felváltotta a hideg sötétség. Gareth még sosem tapasztalta, hogy ennyire hirtelen kerekedjenek ilyen vastag, fekete felhők. Akármi történik is, az nem normális. Riadtan töprengett, hogy meddig terjedhet ennek a boszorkánynak az ereje, mert fagyos szél támadt a nyár derekán, és megborzongatta a tarkóját. Akarva-akaratlanul arra kellett gondolnia, hogy a vénasszony valahogy megszállta őt azzal a csókkal, valamiképpen elátkozta.
– Mi történt? – faggatta Firth.
– Nem akarok beszélni róla – felelte Gareth. – Nem akarok erre a napra gondolni, soha többé!
Lesiettek az ösvényen a hegyről, és hamarosan elérték az erdei utat, amely Királyudvarhelyre vezetett. Amikor a valamenynyire megkönnyebbült Gareth már éppen el akarta felejteni az egész ügyet, lépteket hallott. Emberek közeledtek. Gareth nem hitt a szemének!
Az öccse, Godfrey! A kocsmatöltelék! Nevetve jött feléjük azzal a lator Harryvel, és két másik himpellér cimborájával. Épp az öccsébe kell belefutnia, épp most, épp itt, az erdőben, az is-ten háta mögött! Lehet, hogy a terve eleve bukásra volt ítélve?
Elfordult, az arcába húzta a csuklyát, megkettőzte a lépéseit és imádkozott, hogy ne vegyék észre.
– Gareth! – kiáltotta egy hang.
Nem volt választása. Megtorpant, hátravetette a csuklyát, és öccsére nézett, aki vidáman, táncos léptekkel illegette magát feléje.
– Te meg mit csinálsz itt? – érdeklődött Godfrey.
– No és te mit csinálsz itt? – kérdezett vissza Gareth.
– Egy új kocsma nyílt Délpagony mellett – felelte Godfrey. – Kipróbáltuk. Ott árulják a királyság legjobb sörét. Kérsz? – nyújtott felé egy flaskát.
Gareth gyorsan megrázta a fejét. El kell terelnie a figyelmet magáról. Úgy vélte, a legjobb módszer az lesz, ha megdorgálja öccsét.
– Apánk dühös lesz, ha rajtakap, hogy nap közben iszol – mondta. – Javaslom, tedd le, és térj vissza az udvarba.
Ez bejött. Godfrey elkomorodott, és most már láthatóan nem Gareth dolgai érdekelték, hanem az apja lehetséges viselkedése.
– Mióta fontosak neked apánk óhajai? – vágott vissza.
Garethnek elege lett. Neki nincs fölösleges ideje egy korhelyre. Elérte, amit akart, sikerült másra terelni az öccse figyelmét. Godfrey most már remélhetőleg nem fog azon spekulálni, miért is találkoztak itt össze.
Sarkon fordult, elsietett az ösvényen. Gúnyos nevetés kísérte. Már nem érdekelte. Hamarosan úgyis ő lesz az, aki utoljára nevet.
Tizennegyedik Fejezet
Thor az asztalnál a szétszedett íjon és nyílon dolgozott. Ott volt Reece is, és a légió sok más tagja. A fegyverük fölé hajolva, szorgalmasan faragcsáltak az íjon, és feszesebbre húzták az ideget.
– Egy harcos tudja, hogyan ajzza fel az íját! – kiáltotta Kolk, aki föl-alá járkált a fiúk mögött, mindegyre lehajolva, hogy megvizsgálja a munkájukat. – Nem lehet sem túl feszes, sem túl laza. Ha túl laza, a nyíl nem ér el a célig. Ha túl feszes, mellémegy. A fegyverek eltörnek a csatában. Tudnotok kell, hogyan javítsátok meg őket, ha a szükség úgy parancsolja. A legnagyobb harcos ugyanakkor kovács, ács, cipész, foltozó szabó, aki mindent meg tud javítani. És nem is ismeritek igazán a fegyvereteket, amíg saját magatok nem javítjátok.
Megállt Thor mögött, és a válla fölé hajolt. Kirántotta Thor markából az íjat, amelynek a húrja felsértette a fiú tenyerét.
– Az ideg nem elég feszes! – szidta Kolk. – Megnyúlik! Ha ilyen fegyvert használsz a csatában, biztosan meghalsz. És veled együtt a társad is meghal.
Lecsapta az íjat az asztalra, és tovább ment. Néhány fiú vihogott. Thor lángvörösen megragadta az ideget, meghúzta, amennyire tudta és rátekerte az íjba vésett rovátkára. Ez az órákig tartó piszmogás tette fel a koronát a robotban és cselédmunkákban eltelt napra.
A fiúk többsége gyakorlatozott és vívott. Ahogy Thor felnézett, láthatta a messzeségben a három testvérét: kacagva csattogtatták fakardjaikat. Most is úgy érezte, nekik jut minden, ami jó, miközben ő a háttérbe szorul az árnyékukban. Ez nem tisztességes. Egyre erősebben érezte a közutálatot. Mintha nem is lenne igazi tagja a légiónak.
– Ne aggódj, beletanulsz! – mondta mellette O’Connor.
Thor tenyere felhorzsolódott az erőlködéstől. Mindent beleadva meghúzta még egyszer az ideget, amely ez alkalommal bepattant a helyére a rovátkában. Szakadt róla a verejték, amikor teljes erőből megfeszítette az íjat. Mélységes elégedettség töltötte el. Az íj pontosan olyan erős volt, mint amilyennek lennie kellett.
Az árnyékok megnyúltak. A fiú a keze fejével letörölte a homlokáról a verejtéket. Vajon meddig tart még ez? Egyáltalán mit jelent harcosnak lenni? Gondolatban egészen másként látta. Azt hitte, örökké csak edzenek. Úgy látszik, ez is valami edzésféle.
– Én sem éppen ezért jelentkeztem – mondta O’Connor, mintha olvasna az elméjében.
Thort megnyugtatta barátjának örök mosolya.
– Az Északi Tartományból jöttem – folytatta O’Connor. –
Én is egész életemben arról álmodtam, hogy belépek a légióba. Azt hiszem úgy képzeltem, hogy csupa viadal és csata az egész. Ez a cselédmunka kimaradt az álmaimból. De most már csak jobb lehet. Azért van így, mert most kezdtük. Ez afféle beavatás. Úgy látszik, van itt valamilyen rangsor. Mi vagyunk a legfiatalabbak. Nem láttam, hogy a tizenkilenc évesek ezt csinálnák. De nem tarthat örökké. Egyébként hasznos dolog ilyen fogásokat megtanulni.
Kürt harsant. Thor felnézett és látta, hogy a légió többi tagja összegyűlik a gyakorlótér közepén egy hatalmas kőfal mellett, amelyen köteleket vetettek át, egymástól tízlábnyira. A fal nagyjából harminc láb magas volt, a tövét vastagon felszórták szalmával.
– Mire vártok? – ordította Kolk. – MOZGÁS!
Kiáltozó Ezüstlovagok jelentek meg körülöttük. Mire Thor észbe kapott, társai felugrottak a munkaasztaloktól, és rohantak a gyakorlótéren át a falhoz.
Hamarosan mindenki a falnál, a kötelek alatt gyülekezett. Izgatott zsongás töltötte be a levegőt. Thor ujjongott, amiért végre együtt van a többiekkel. Azon kapta magát, hogy elindul Reece felé, kezdett közeledni, aki egy másik barátja mellett állt. O’Connor csatlakozott hozzájuk.
– Harc közben meg fogjátok látni, hogy a legtöbb helységet megerősítették – bömbölte Kolk, és végignézett a fiúkon.
– A katonának az a dolga, hogy betörjön az erődbe. A szabványos ostromnál köteleket és mászóhorgokat használnak, olyanokat, amilyeneket mi vetettünk át a falon, és a falat megmászni az egyik legveszélyesebb dolog, amivel egy csatában találkozhattok. Néhány esetben nagyon védtelenek és sebezhetőek lesztek. Az ellenség forró ólmot önt majd rátok. Nyilakat lövöldöz. Sziklákat hajít. Csak a tökéletes pillanatban tudjátok megmászni a falat. És ha ezt teszitek, olyan gyorsan mozogjatok, ahogy bírtok, különben meghaltok.
Mély lélegzetet vett, elbődült. – RAJTA!
Körülötte a fiúk megrohamozták a köteleket. Thor egy kötél felé futott, és már majdnem elérte, amikor egy idősebb fiú félrelökte, és ő kapta el a kötelet. Thor feltápászkodott, és megragadta a legközelebbit, egy vastag, bogos indát. Vadul verő szívvel kapaszkodni kezdett fölfelé.
Párás idő volt, a lába megcsúszott a kövön. Mégis jól haladt, és akaratlanul észrevette, hogy gyorsabb a többségnél. Majdnem az élre tört fölfelé menet. Ma először érezte jól magát, még büszke is volt egy kicsit.
Valami kemény csapódott a vállának. Felnézett és meglátta a fal tetején az Ezüstlovagokat, akik apró köveket, fadarabokat, mindenféle törmeléket szórtak rájuk. Thor szomszédja fölemelte a kezét, hogy az arcát védje, amitől a fogása ellazult, és hanyatt esett. Jó húszlábnyit zuhant a szalmáig.
Thor szorítása is gyengült, de valahogy sikerült fönnmaradnia. A magasból ledobtak egy farönköt, amely csúnyán hátba vágta, ám ő ennek ellenére is tovább mászott. Még mindig gyorsan haladt, és kezdte azt hinni, hogy talán elsőnek ér föl, amikor keményen oldalba rúgták. Nem értette, honnan jött, amíg oldalra nézve meg nem látta az egyik fiút, ahogy éppen visszalendül. Mielőtt reagálhatott volna, a fiú ismét megrúgta.
Thor ezúttal elengedte a kötelet. Rúgkapálva hullott alá a szalmába. A hátára esett, amitől kiszaladt a tüdejéből a levegő. Egyébként sértetlen volt.
Négykézlábra emelkedett, és lihegve körülnézett. A fiúk úgy hullottak, mint ősszel a legyek. Egymást rúgták vagy lökték le a kötelekről – vagy ha nem, akkor az Ezüstlovagok rúgták le őket a fal tetejéről. Akik megúszták a rúgást, azoknak elvágták a kötelét, hogy ők is lezuhanjanak. Egyetlen légiós sem érte el a fal tetejét.
– Talpra! – ordította Kolk. Thor a többiekkel együtt felugrott.
– KARDRA!
A fiúk, köztük Thor, egy emberként rohantak a hatalmas kupac fakardhoz. Felkapott egyet és meglepődött, hogy milyen nehéz, kétszer súlyosabb minden fegyvernél, amely valaha is volt a kezében. Alig bírta fogni.
– A nehéz kardok kezdenek! – harsant a kiáltás.
Thor felpillantott, és meglátta a nagy melák Eldent, aki rátámadt az első napon, amikor ő belépett a légióba. Hogy felejthette volna el: az arca még mindig fájt a zúzódásoktól, amelyeket ennek a fajankónak köszönhetett. Elden a kardját magasra emelve, a dühtől eltorzult arccal rontott rá.
Thor az utolsó pillanatban kapta maga elé a kardját, és sikerült is kivédenie Elden csapását, de a kard olyan nehéz volt, hogy alig tudta tartani. Elden kihasználta, hogy magasabb és erősebb, és csúnyán oldalba rúgta.
Thor térdre esett a fájdalomtól. Elden ismét lesújtott, ellenfele arcára célozva, de Thor ezt is hárította. Ám Elden nemcsak erős volt, de fürge is; egy széles körvágással eltalálta Thor lábát, amitől az az oldalára dőlt.
A fiúk felfigyeltek, körülvették őket, éljeneztek és kiabáltak. Úgy tűnt, mindenki Eldennek szurkol.
Elden megint lecsapott. Thor félregurult, bár a kard kis híján a hátán puffant. Thor pillanatnyi előnyre tett szert, és ki is használta: odavágott a behemót térdhajlatába, ami közismerten gyenge pont. Elég is volt ahhoz, hogy Elden visszatántorodjon, és a fenekére essen.
Thor élt az alkalommal, és feltápászkodott. A vörös képű Elden is felállt, és dühösebb volt, mint valaha. Farkasszemet néztek.
Thor tudta, hogy nem ácsoroghat. Támadásba lendült, de ez a gyakorló kard valami furcsa fából készült, és olyan nehéz volt, hogy a mozgása azonnal elárulta, hova céloz. Elden könnyedén hárított, azután fájdalmasan oldalba bökte ellenfelét.
Történetesen egy érzékeny pontot talált el. Thor felbukott, elejtette a kardját, nem kapott levegőt.
A többi fiú vidáman éljenzett. Thor fegyvertelenül térdelt a földön. Elden a torkának szegezte a kardját.
– Add meg magad! – követelte Elden.
Thor dacosan felnézett rá. Érezte ajkán a sós vért.
– Soha! – mondta kihívóan. Elden fintort vágott, majd fölemelte a kardját, hogy lecsapjon. Thor semmit sem tehetett azon kívül, hogy várta az ütést.
Ahogy a kard elindult lefelé, lehunyta a szemét és összpontosított. Érezte, hogy a világ lelassul, és ő átkerül egy másik tartományba. Váratlanul képes volt érzékelni az ívet, amellyel a kard átszeli a levegőt, és ráparancsolt a mindenségre, hogy állítsa meg.
Teste átmelegedett, bizsergett. Tudta, hogy történik valami, és érezte, hogy ő képes parancsolni ennek a valaminek.
A kard megdermedt a levegőben. Thor hatalmának sikerült megállítania.
Elden csak állt, és értetlenül markolta a kardot, Thor ekkor elméjének hatalmával megragadta és megszorította Elden csuklóját. Egyre keményebben szorította. Egy perc múlva Elden felkiáltott és elejtette a kardot.
A fiúk némán, dermedten bámulták Thort. Szemük tágra nyílt a meglepetéstől és a félelemtől.
– Démon! – kiáltotta egyikük.
– Varázsló! – így egy másik.
Thor csak hüledezett. Nem értette, mit csinált. De azt tudta, hogy ez nem normális dolog. Egyszerre volt büszke és összezavarodott, magabiztos és rémült.
Kolk bejött a körbe, odaállt Thor és Elden közé.
– Ez nem a varázslás helye, fiú! – rivallt rá Thorra. – Ez küzdőtér! Megszegted harcunk szabályait. Hát majd elmélkedhetsz rajta, mit műveltél. Elküldelek egy igazán veszedelmes helyre. Majd meglátjuk, hogy ott megvéd-e a varázserőd. Őrjáratba mész a Szakadékhoz!
A légió tagjainak elakadt a lélegzete. Mukkanni sem mertek. Thor nem értette, hogy ez mit jelent, de azt tudta, hogy akármi is az, csakis rossz lehet.
– Nem küldheted a Szakadékhoz! – tiltakozott Reece. – Túlságosan új. Megsebesülhet.
Kolk elhúzta a száját. – Fiam, én azt csinálok, amit akarok. Most nincs itt az apád, hogy megvédjen. Akár téged, akár őt. A légiónak én parancsolok, és ajánlom, hogy fogd be a szádat. Csak azért, mert királyfi vagy, ne képzeld, hogy visszabeszélhetsz.
– Remek – válaszolta Reece. – Akkor én is megyek vele.
– Én is! – lépett elő O’Connor.
Kolk végignézett rajtuk, és lassan megcsóválta a fejét.
– Bolondok. De ti akartátok. Menjetek vele, ha ez a szívetek
vágya! Eldenre nézett. – Te se képzeld, hogy megúszod! – mondta.
– Te kezdted a verekedést. Neked is fizetned kell miatta. Ma este te is csatlakozol az őrjárathoz.
– De nagyuram, nem küldhetsz a Szakadékhoz! – tiltakozott
Elden. Szeme kigúvadt a félelemtől. Thor először látta félni. Kolk egyet lépett Elden felé, és csípőre tette a kezét. – Nem-e?
– kérdezte. – Nemcsak hogy elküldhetlek, de akár ki is vághatlak a légióból az isten háta mögé, ha tovább feleselsz.
Elden lesütötte a szemét. Annyira zavarba jött, hogy válaszolni sem bírt.
– Akar még csatlakozni valaki hozzájuk? – kérdezte Kolk.
A többiek – csupa idősebb, erősebb fiú – félve elfordították a tekintetüket. Thor nagyot nyelve jártatta végig a tekintetét a riadt arcokon, és azon tűnődött, mennyire lehet rossz a Szakadék.