A csatamezőn minden szem rászegeződött. Még Leo is felnézett rá, félelemmel a szemében, mintha nem ismerné őt.
Kyra csak állt ott, még mindig zihálva, arca kipirosodva, és érezte, hogy bámulják. Csodálattal és gyanakvással néztek rá, úgy mintha idegen lenne. Mindenki ugyan azt a kérdést tette fel magának legbelül. Azt a kérdés, amire ő is tudni akarta a választ, és jobban félt tőle, mint bárki.
Ki ő valójában?
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Alec hol álomba merült, hol felébredt, ahogy a kocsiban nyomorgott, összeszorítva a többi fiú közé. Nyugtalanul aludt, borzasztó dolgokat álmodott. Látta magát, ahogy egy halott fiúkkal teli koporsóban fekszik és rácsapják a fedelet.
Ziháló légzéssel ébredt, észlelve, hogy még mindig a kocsiban van. Több helyen is megálltak, és egyre több fiú lett összezsúfolva a szűk helyen. Egész nap mentek, majd a második nap is, hegyre fel és le, ki és betérve az erdőből. Alec azóta talpon volt, hogy szembeszállt a parancsnokkal. Biztosabbnak érezte, ha ébren van, pedig a háta már rettentően fájt, de nem érdekelte. Nehezebben aludt el, ha állt. A fiú, aki megtámadta, visszahúzódott a szekér távolabbi végébe, de igazából nem bízott senkiben.
A kocsi rázkódása egyre tompábbá tette Alecet, és elfelejtette, hogy milyen a sima földön állni. Ashtonra gondolt és örömmel töltötte el, hogy legalább a testvérének nem kell itt állnia. Ez erőt adott neki, és bátorságot, hogy folytassa.
Ahogy az árnyékok egyre nagyobbak lettek, még mindig nem látszott az utazás vége, és Alec kezdte elveszteni a reményt, hogy valaha is elérik a Lángokat.
Egyre több idő telt el, és tucatnyi elbóbiskolás után, egy lökést érzett az oldalában. Kinyitotta a szemét és Marcót látta, aki a fejével intett.
Alec érezte az izgatottságot a fiúk között, és ezúttal valami mást is érzett. Mindegyik fiú felállt és egy irányba figyeltek a vasrácson keresztül. Alec is megfordult és megpróbált kinézni, de a sűrű tömeg miatt nem tudott.
- Ezt látnod kell - mondta Marco, kifelé nézve.
Helyet cseréltek, hogy Alec kikukucskálhasson. Ahogy kinézett, olyat látott, amit életében nem fog elfelejteni:
A Lángokat.
A Lángokról hallott egész életében, de sohasem képzelte azt, hogy létezhet ilyen. Egyike volt azon dolgoknak, amiket nehezen tudott elképzelni, hiába próbálta, de képzelete meg se közelítette a valóságot. Hogyan érhetnék el a lángok az eget? Hogyan éghetnének örökké?
De most ott terült el a szeme előtt, és igaz volt minden. Elállt a lélegzete. A látóhatáron, a Lángok emelkedtek, egészen az égig és a felhők miatt nem is lehetett látni a tetejét. Halotta a ropogásukat, érezte az áradó meleget még innen is. Egyszerre volt félelmetes, inspiráló és ijesztő.
A Lángoknál emberek százait látta, férfiakat és gyerekeket, akik őrt álltak, több száz láb hosszan. A látóhatáron, az út végén észrevett, egy fekete kőből épült tornyot, körülötte jó pár épülettel. Itt volt a legnagyobb a sürgés-forgás.
- Úgy néz ki, az az új otthonunk – vonta le a következtetés Marco.
Alec látta a mocskos barakkokat, amelyeket korom borított. Fájdalmat érzett a hasában, felismerve a szomorú jövőt: a pokol az élete része lett.
*
Alec megmerevítette magát, mikor a Pandesiai katonák kilökték a kocsiból a többi fiúval együtt. Néhányan rajta értek földet, és ahogy levegő után kapkodott, meglepődött, hogy milyen kemény maga a föld, pedig hó borította. Nem volt hozzászokva ehhez az északkeleti időjáráshoz, és fel is mérte, hogy a Midlandi ruhája túl vékony ide. Soliban, amely csak néhány napi lovaglásra volt innen délre, alágy talajt, zöld moha borította, sohasem havazott és virágillat szállt a levegőben. Itt hideg volt és minden kemény, élettelen – és a levegőben csak a tűz szagát lehetett érezni.
Ahogy Alec kiszabadította magát a testek alól, hátulról máris ráütöttek. Előrebukott és egy kísérőt látott maga mögött, aki úgy hajtotta a fiúkat, mint az ökröket, a barakkok felé.
Látta, hogy mögötte néhány tucat fiú esik ki a kocsiból, és nem egy közülük már meghalt. Csodálta, hogy túlélte az utazást. Minden csontja fájt, az ízületei sajogtak, és fájt minden mozdulat. Úgy érezte magát, mint aki hónapok óta nem aludt. Megérkezett a világ végére.
Recsegés töltötte be a levegőt. Alig pár száz lépésre látta maga előtt a Lángokat. Arra sétáltak, és minden lépéssel csak egyre nagyobbnak tűntek. Lenyűgözőek voltak, és ahogy a közeledtek a forróság is nőt. Tartott tőle, hogy mekkora lesz a forróság, ha mellé érnek és mi lesz, ha húszlépésnyire kell járőrözniük onnan. Észrevette, hogy a többiek szokatlan védőpáncélt viselnek.
- Látod azokat a fényeket, fiú? - kérdezte egy baljós hang.
Alec afelé a fiú felé fordult, akivel a kocsiban már összeverekedett, és most gúnyosan mosolygott.
- Amikor odatartom az arcodat, utána senki nem fog rád ismerni, még az anyád sem. Addig égetem a kezeidet, amíg csonkok nem lesznek. Értékeld, amid van, mielőtt elveszted.
Nevetett, sötét hangon, ami leginkább köhögésnek hangzott.
Alec dacosan nézett vissza, most már Marcóval az oldalán.
- Nem tudtál megverni a ketrecben - válaszolta Alec - és most se fogsz.
A fiú röhögött.
- Ez már nem a ketrec, fiú – mondta. - Velem alszol ma éjszaka. Azokban a barakkokban csak mi vagyunk. Egyik éjszaka a tetőn. Csak te és én. És nekem van időm. Lehet, hogy ma este, lehet, hogy holnap… De ezen éjszakák valamelyikén, amikor a legkevésbé számítasz rá, akkor elkaplak. Arra ébredsz majd, hogy az arcod azokban a lángokban van. Aludj jól - zárta le nevetve.
- Ha olyan kemény vagy – vágott vissza Marco, kiállva mellette -, akkor mire vársz? Itt vagyunk. Próbáld meg.
Alec látta, hogy a fiú hezitál, és visszafelé néz a pandesiai hajcsárokra.
- Majd amikor az idő megfelelő. - Ezzel el is tűnt a tömegben.
- Ne aggódj - mondta Marco. - Amikor Te alszol, én fent leszek, és majd cserélünk. Ha ez a söpredék a közelünkbe jön, akkor nagyon megbánja.
Alec bólintott a megegyezésre, boldog volt, hogy nincs egyedül. Lenézett a barakkokra és elkeseredett. Néhány lépésre a bejárattól már érezte is a testszagú bűzt, ami az épületekből áradt. Nem volt benne biztos, hogy be akar ide költözni.
Megpróbált hozzászokni a barakk sötétéjéhez, fény csak néhány magasan lévő ablakon jött be. Végignézett a piszkos padlón, megállapítva, hogy a szekér bármilyen rossz is nézett ki, ennél biztosan jobb. Gyanús arcokat látott, csak a szemük fehérje látszott. Elkezdtek huhogni, hogy megfélemlítsék őket, az újoncokat, és hogy kijelöljék a területüket, majd a barakk megtelt egyre több hanggal.
- Friss hús - mondta az egyikük.
- Abrak a Lángoknak - kiáltotta egy másik.
Alec úgy érezte, mintha letartóztatták volna őket, amint haladtak egyre mélyebbre a nagy teremben. Végül megálltak, Marco szorosan mellette, egy adag szalma előtt a földön – de már tolták is őket arrébb.
- Az az én helyem, fiú.
Alec odafordult és megpillantott egy idősebb újoncot, ahogy őt nézi, és egy tőrt szegez neki.
- Hacsak nem akarod, hogy átvágjam a torkodat - figyelmeztette.
Marco előrelépett.
- Tartsd meg a szalmádat. Egyébként is büdös.
Ketten tovább folytatta az útját a barakk belseje felé, mígnem a távolabbi sarokban Alec talált egy kis foltnyi szénát az árnyékban. Nem látott senkit a közelben, és mindketten leültek, pár lépésre egymástól, hátukat a falnak támasztva.
Alec rögtön megkönnyebbült, olyan jó érzés volt megpihentetni a lábait, és nem mozogni. Biztonságban érezte magát, hátát a falnak támasztva. Itt nem tudtak könnyedén rátámadni, és belátta a termet. Újoncok százai érkeztek, mindannyian vitatkoztak valamin, és továbbiak jöttek be. Néhányat a bokájánál fogva vonszoltak ki, holtan. A hely leginkább pokolra hasonlított.
- Ne aggódj, lesz még rosszabb - mondta egy hang.
Egy újonc feküdt az árnyékban néhány lépésnyire tőlük, akit eddig nem vettek észre. A hátán feküdt, kezét a feje alá rakta és a mennyezetet nézte. Egy szalmaszálat rágott, és mély hangon beszélt.
- Az éhség valószínűleg megöl majd - mondta a fiú sötéten. - Akik idejönnek, azoknak a felét az éhség viszi el. A betegségek megölik a többit. Ha az nem visz el, akkor valamelyik fiú öl meg. Lehet, hogy harcoltok majd egy szelet kenyérét – vagy csak minden ok nélkül. Sok út vezet a halálhoz.
Sóhajtott.
- És ha mindezt túléled - tette hozzá -, akkor a Lángok fognak végezni veled. Talán nem az első őrjáratodon, vagy a másodikon. De a trollok általában akkor törtnek át, amikor a legkevésbé várod, és ölni jönnek. Nincs mit veszteniük és nincs hová visszamenniük. Láttam egyet a múlt éjjel, amikor úgy mélyesztette bele a fogát egy fiúba, hogy a társai semmit nem tudtak tenni.
Alec egy gyors pillantást váltott Marcóval.
- Nem láttam senkit, aki egy holdnál tovább kibírta.
- De te még itt vagy – vonta le a következtetést Marco.
A fiú vigyorgott és tovább rágta a szalmaszálat, továbbra is felfelé nézve.
- Mert megtanultam, hogyan kell túlélni - válaszolta.
- Mióta vagy itt? - kérdezte Alec.
- Két hónapja - válaszolta. - A leghosszabb ideje, mind közül.
Alec elképedt. Két hónapos a legrégebbi túlélő. Ez tényleg egy halálgyár. Kezdte úgy érezni, hogy hibát követett el, azzal hogy idejött. Talán jobban járt volna, ha harcol a pandesiaiakkal még a faluban, az legalább gyors halál lett volna, otthon. A gondolatai a menekülés körül kezdtek forogni, végül is a testvére megmenekült, mi keresnivalója van akkor itt?
Azon kapta magát, hogy kutatja a falakat, keresi az ablakokat és ajtókat, számolja az őröket, törve a fejét, hogy lehet innen kijutni.
- Ez jó - mondta a fiú, miközben továbbra is a mennyezetet bámulta, de mégis őt figyelte. - A menekülésen gondolkozol. Gondolj bármire, csak erre a helyre ne. Így élheted túl.
Alec elpirult, hogy a fiú így olvas a gondolataiban, és csodálta, hogy még rá se kellett néznie közben.
- De igazából ne próbáld meg - tanácsolta. - El nem tudom mondani, hányan halnak meg minden éjszaka, a szökés miatt. Jobb ha megölnek, mintha ilyen módon halsz meg.
- Milyen módon meghalni? - kérdezte Marco. - Megkínoznak?
A fiú tagadólag rázta a fejét.
- Rosszabb. Hagynak elmenni.
Alec kétkedve nézett vissza.
- Hogy érted?
- Jól kiválasztották ezt a helyet - magyarázta. - Azok az erdők tele vannak halállal. Vadkanok, fenevadak, trollok – bármi, amit el tudsz képzelni. Senki nem élte túl.
A fiú vigyorgott és most nézett rájuk az első alkalommal.
- Üdvözöllek barátaim - mondta széles mosollyal -, a Lángoknál.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Kyra Volis szeles utcáin sétált, a hó ropogott a csizmája alatt. Kábult volt az első csatája után. Minden olyan gyorsan történt, annyi gonoszság és intenzív érzés érte, amit el se tudott képzelni korábban. Emberek haltak meg - jó emberek -, akiket egész életében ismert. Fájdalmas és szörnyű módon mentek el. Apák, testvérek és férjek fekszenek most holtan a hóban, a testüket csak kihozták az erőd kapuja elé mivel a föld túl kemény, hogy eltemessék őket.
Behunyta a szemét, és megpróbált ezektől a képektől megszabadulni.
Nagy győzelmet arattak, de ennek ellenére is megalázottnak érezte magát. Látta, hogy milyen egy igazi csata, milyen törékeny is az élet. Megmutatta, hogy milyen könnyen halnak az emberek és milyen könnyen tudja ő is elvenni az emberek életét – mindkettő rettentően zavarta.
Nagy harcos lett belőle, akivé mindig is válni akart, azonban súlyosabb teherként nyomta, mint képzelte. A vitézségért küzdött, de nem volt könnyű az út. A háborút nem lehetett kézben tartani, nem olyan volt, amit az ember csak felakaszt a falra, ha pihenni szeretne. És ezért küzdöttek a férfiak... Hol volt itt a vitézség? Most, hogy vége a csatának, hová lett?
Mindennél jobban szeretett volna foglalkozni a csodával, ami érte. A semmiből jött és ugyanolyan gyorsan el is tűnt. Megpróbálta összefoglalni, de nem tudta megfogalmazni mit érez. Mi volt ez? Honnan jött? Kyra nem szerette azokat a dolgokat, amiket nem értett, és nem tudott irányítani. Inkább lett volna kevésbé erős, csak értse meg, honnan van a tehetsége.
Ahogy sétált az utcán, próbálta összerakni a városiak reakcióit. A csata után, azt hitte, hogy pánikolni fognak, bedeszkázzák az ablakaikat és felkészülnek az erőd kiürítésére. A Kormányzó rengeteg embere halt meg, és bizonyára hamarosan visszatér Pandesia támogatásával. Egy nagy és szörnyű sereg jön majd, a következő nap, vagy azután, vagy egy héttel később – de biztosan jönnek. Olyanok ők itt, mint az élőhalottak. Hogyhogy nem félnek?
Az emberek között járkálva nem érzett félelmet. Épp ellenkezőleg, boldog, ünneplő embereket látott, akik újjászülettek, úgy viselkedtek, mint akik visszanyerték a szabadságukat. Mindenfelé cikáztak, lapogatták egymás hátát, ünnepeltek-készülődtek. Élesítették a fegyvereiket, megerősítették a kapukat, sziklákat tornyoztak egymásra, élelmet raktároztak és fontos ügyekben siettek. A volisiaknak, apja példáját követve, vasakaratuk volt. Nem lehetett őket könnyedén eltéríteni, és úgy tűnt, hogy mindig a következő konfliktusra készülnek, mindegy, hogy mik az esélyeik.
Kyra azt is észrevette, hogy amint közöttük sétált, valami miatt kényelmetlenül érezte magát: nem tetszett neki, ahogy ránéztek. Terjedt a szóbeszéd a háta mögött. Úgy néztek rá, mintha nem közülük való lett volna, pont ezek az emberek, akiket egész életében szeretet. Úgy érezte magát itt, mint egy idegen, és azon gondolkodott, hogy hol lehet az igazi otthona. De leginkább az apja titka érdekelte.
A lány átvágott a vastag falon és elkezdett felkapaszkodni a kőlépcsőkön, Leo közvetlenül mögötte haladt. Elsétált a húsz lépésenként álló őrök mellett, és látta, hogy mindegyik más módon, tisztelettel néz rá. Ez a nézés mindent megért neki.
Kyra befordult a sarkon és a távolban az íves kapu fölött, kinézett a vidékre, és meglátta az embert, akiért idejött: az apját. Ott állt, csípőre tett kézzel, néhány emberével körbevéve, az egyre növekvő hóesésben. Pislogott a széltől. Fáradt volt.
Leo előreszaladt és megnyalta a férfi kezét, az apja pedig megsimogatta a fejét.
Kyra ott állt, szemben az apjával, és nem tudta, hogy mit mondjon. Kifejezéstelenül nézte a lányát, és nem mondta, hogy haragudna rá, sem azt, hogy büszke esetleg mindkettő. Bonyolult ember volt, néha a legegyszerűbb helyzetekben is – és ezek nem voltak egyszerű idők. Arca szigorúnak tűnt, minta a hegyek, és olyan fehér, mintha hó borítaná. Úgy nézett ki, mint egy ősi kő, amit Volisban bányásztak. Nem tudta, hogy ez a hely volt olyan, mint ő, vagy fordítva.
Megfordult és kinézett a vidékre, a lány is odaállt mellé. Megosztoztak a csenden, csak a szél dalolt, míg a lány várta, hogy az apja megszólaljon.
- Gondoskodtam a biztonságunkról. Azt hittem sok-sok évig, hogy ez fontosabb, mint a szabadság – kezdte végül. - Ma rájöttem, hogy tévedtem. Megtanítottad nekem, amit elfelejtettem: a szabadság mindennél többet ér. Nagy ajándékot adtál nekem – mondta mosolyogva. - Emlékeztettél mit jelent a becsület.
A lány mosolygott, megérintették a szavak, megnyugtatták, hogy nem csalódott benne az apja, helyreállt kettejük kapcsolata.
- Nehéz látni az embereket meghalni - folytatta, visszafordulva a vidék felé. - Még nekem is.
Újabb hosszú csend következett, Kyra kíváncsian várta, hogy felhozza-e ami történt. Remélte, hogy igen, mivel beszélni akart róla, de nem tudta, hogy kezdje.
- Más vagyok, igaz apám? - kérdezte végül lágy hangon, félve a kérdéstől, de belátta, hogy a férfi nem fog rátérni magától.
Apja tovább nézte a láthatárt, míg végül finoman bólintott.
- Ez valahogy kapcsolódik az anyámhoz, igaz? – faggatta tovább. - Ki volt ő? Egyáltalán a te lányod vagyok?
Az apja felé fordult, szomorúság ült a szemében, keveredve némi nosztalgiával, amit a lány nem teljesen értett.
- Minden kérdésnek megvan a maga ideje - mondta. - Amikor készen állsz.
- Én most vagyok kész – jelentette ki. Ragaszkodott az igazsághoz.
Duncan megrázta a fejét.
- Először sok mindent meg kell tanulnod Kyra. Sok titoktól távol tartottalak - mondta, hangjában erős bűntudattal. - Fájt, hogy meg kellett tennem, de ez a te védelmedet szolgálta. Nincs már messze az idő, amikor mindent megtudsz arról, ki is vagy valójában.
Ott állt, kalapáló szívvel és meg akarta tudni, de ugyanakkor félt is tőle.
- Azt hittem, hogy fel tudlak nevelni - sóhajtott. - Figyelmeztettek, hogy eljön ez az idő, de nem hittem el. Egészen a mai napig, amíg nem láttam mire vagy képes. A tehetséged, túlmutat rajtam.
Összeráncolta a homlokát.
- Nem értelek Apám - mondta. - Miről beszélsz?
Apja arca még keményebb lett az elhatározásra.
- Itt az ideje, hogy elhagyj minket - mondta, hangja határozottan csengett, úgy, mint mikor már nem változtatja meg a döntését. - El kell hagynod Volist és meg kell keresned a nagybátyádat, anyád testvérét. Akis-t. Ur tornyában.
- Ur tornyában? - ismételte meglepve. - A nagybátyám egy Figyelő?
Az apja helyeslően bólintott.
- Sokkal több annál. Neki kell ezután képeznie, és ő, csak is ő fedheti fel a titkot, ki is vagy valójában.
Egyre inkább a hatalmába kerítette a szomorúság, amiért el kell hagynia Volist.
- Nem akarok menni - mondta. - Itt akarok lenni veled. Különösen most, ezekben az időkben.
Az apja sóhajtott.
- Sajnos ez már nem rólunk szól – sóhajtotta Duncan. – Itt már Escalon a tét. Mindenki Escalonja. A földünk sorsa a te kezedben van. Nem látod, Kyra? - kérdezte felé fordulva. - Te vagy az. Csak te vezetheted ki népünket a sötétségből.
A lány alig hitte el, amit hall.
- Mégis hogyan? – kérdezte értetlenül. - Hogyan lehetséges ez?
De az apja nem válaszolt, megint csöndbe burkolódzott, megtagadva, hogy többet eláruljon.
- Nem hagyhatlak itt, apám - kérlelte. - Nem hagylak el. Nem most.
Tovább nézte a vidéket, szomorúsággal a szemében.
- Két héten belül, amit itt látsz, meg fog semmisülni. Nincs számunkra remény. Akkor kell menekülnöd, amikor lehet. Te vagy az egyetlen reményünk, ha meghalsz itt velünk, a remény is meghal.
Kyrát bántották a szavak. Nem tudott akkor elmenni, amikor a népét halálos veszedelem fenyegette.
- Visszajönnek, igaz? – Bár kérdésnek szánta, inkább állítás volt.
- Vissza – bólintott. – Letarolják majd Volist, akár a sáskák. Minden, amit ismertél és szerettél, megszűnik létezni.
Keserűséget érzett a gyomrában, de tudta, hogy ez az igazság.
- És mi van a régi fővárossal? - kérdezte Kyra. - Mi a helyzet a régi Királlyal? Nem mehetsz Androsba és állíthatod fel újra a hadsereget?
Duncan megrázta a fejét.
- A Király egyszer már megadta magát - mondta. - Androst politikusok vezetik, nem katonák, és egyikben sem lehet megbízni.
- De biztos kiállnának Escalonért, ha Volisért nem is - találgatott a lány.
- Volis csak egy erőd – sóhajtotta. - Aminek akár hátat is fordíthatnak. A mai győzelmünk, akkora volt, amekkora. Túl kicsi nekik, hogy mindent kockára tegyenek érte.
Mindketten elhallgattak és a láthatárt figyelték. Kényelmes, hosszú csendben álltak ott egymás mellett…
Végül odafordult a lányhoz.
- Hol van most a sárkányod? - kérdezte, majd hirtelen elfordult és elsietett, ahogy már jó párszor csinálta.
Kyra egyedül maradt és a látóhatárt nézte, ugyanazon gondolkodva. Az ég üres volt, sűrű felhők gomolyogtak rajta és titkon azt remélte, hogy egyszer csak hall egy üvöltést, és megpillantja a szárnyakat a felhők felett.
De nem volt ott semmi. Csak üresség és csönd, és az apja kérdése:
Hol van most a sárkányod?
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Alec a bordái között érzett rúgásra ébredt, majd fáradtan próbálta a kinyitni a szemét, és mozgásra bírni agytekervényeit. Kihúzta a szalmát a szájából, konstatálva, hogy arccal lefelé aludt el, és hirtelen az is eszébe jutott hol van: a barakkban. Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, vigyázva a saját és Marco hátát. Az éjszakában mindenfelé neszek hallatszottak, ahogy a harcoló fiúk ki és becsúszkáltak az árnyékba… Több fiút is látott, akit egyszerűen kirángattat, lábbal előre. Ők már meghaltak, de előtte még a többiek lecsaptak rájuk, és elvették tőlük, amit csak használni tudtak.
Alec újra rúgást érzett, de most már figyelt és arrébb gurult, készen bármire. Felnézett és pislogva próbált hozzászokni a sötétséghez, és meglepve tapasztalta, hogy nem egy másik fiút, hanem két padesiai katonát lát. Sorban rugdosták fel a fiúkat, megragadva őket, és talpra állítva mindüket. Alec durva kezeket érzett a sajátjai alatt, érezte, ahogy felrántják, és kifelé terelik a barakkból.
- Mi történik? Mi folyik itt? - mormogta, de nem volt biztos, hogy egyáltalán ébren van.
- Ideje indulni - mondta a katona. - Nem nyaralni jöttél ide fiú.
Alec elcsodálkozott azon, hogy egy több napos fárasztó út után az éjszaka közepén kell őrjáratra mennie a Lángokhoz. Tovább botorkált. Szédült a fáradtságtól, azt latolgatta, hogy miként élheti ezt túl. Nem adtak nekik semmit sem enni, mióta megjöttek, és még mindig gyöngének érezte magát a hosszú úttól.
Előtte egy fiú épp összeesett, valószínűleg az éhségtől, vagy a fáradtságtól, nem számított igazán, hogy melyiktől – a katonák addig rugdosták, amíg mozgott. Majd otthagyták a fagyott földön, holtan, és mentek tovább.
Miután elhatározta, hogy nem akarja úgy végezni, mint az a fiú, Alec összeszedte magát és megpróbált felébredni. Marco ott jött mellette.
- Eleget aludtál? - kérdezte az széles mosollyal.
Alec komoran megrázta a fejét.
- Ne aggódj - mondta Marco. - Majd alszunk, amikor meghalunk. És hamarosan halottak leszünk.
Befordultak a sarkon mire Alec egy pillanatra megvakult a Lángoktól, amik alig ötvenlépésnyire tőlük, borzalmas hőt bocsátottak ki.
- Ha a trollok átjönnek rajta, öljétek meg őket - mondta egy birodalmi katona. – Egymást ne öljétek meg. Se pedig magatokat. Legalábbis reggelig. Szeretnénk, ha jól őriznétek ezt a helyet.
Alecet még egyszer meglökték, majd otthagyták őt is egy csapat fiúval a Lángok közelében, míg a katonák megfordultak és visszamentek. Csodálkozott, hogy miért bíznak bennük annyira, hogy máris őrségbe rakták őket, de aztán körbenézett. Mindenfelé őrtornyokat látott tele katonákkal, akik a nyílpuskáikon tartották a kezüket, és látszott, hogy alig várják, hogy valamelyik fiú menekülni kezdjen.
Ott állt, minden fegyver és páncél nélkül, és azon tanakodott, miként lehetne így hatékonyan őrködni. Arrébb pillantva látta, hogy némely fiúnak van kardja.
- Hol szerezted azt? - kérdezte a hozzá közelebb állót.
- Ha meghal valaki, vedd el tőle- felelte. – Már persze ha persze valaki más nem akarja elvenni.
Marco elkomorodott.
- Hogyan várják el tőlünk, hogy őrködjünk, ha nem adnak fegyvert? - kérdezte.
Egy másik fiú, kormos arccal, válaszolt.
- Az újoncok nem kapnak fegyvert. Azt várják, hogy meghalj. Ha még mindig életben vagy néhány éjszaka után, megtalálod a módját, hogy szerezz egyet.
Alec a Lángokat bámulta. Melegítette az arcát, és fülsiketítő ropogással égett. Próbált nem arra gondolni mi lehet a túloldalon, arra készülve, hogy áttörjön.
- Mit csinálunk egyébként?- kérdezősködött tovább. - Ha például áttör egy troll?
Egy fiú felnevetett.
- Öld meg őket a puszta kezeddel! - mondta. - Talán túléled, de az is lehet, hogy nem. Valószínűleg égni fog, és elég veled együtt.
A másik fiú hátat fordított nekik, majd a többiek is az őrhelyeikre siettek, míg Alec, fegyvertelenül, a Lángokat nézte egyre jobban kétségbeesett.
- Azért hoztak ide, hogy meghaljunk - mondta Marcónak.
Marco nagyjából húsz lépésre állt tőle, szintén a Lángokat nézte, és neki sem voltak illúziói.
- A Lángok őrzése valaha nemes dolog volt - mondta rosszkedvűen. – Mielőtt Pandesia meghódította az országot. Az őrzőket megbecsülték, jól felfegyverezték és ellátták mindennel. Ezért jelentkeztem én is önkéntesnek. De most… úgy tűnik, hogy ez teljesen más. A pandesiaiak nem akarják, hogy a trollok áttörjenek – de erre nem a saját embereiket használják. Azt akarják, hogy mi védjük meg – és ők hagynak meghalni itt minden fiút, ha kell.
- Akkor talán hagynunk kéne, hogy áttörjenek – sóhajtott fel Alec - és hagyni, hogy megöljék őket.
- Megtehetjük – ismerte el Marco. - De lerohannák Escalont és megölnék a mi családunkat is.
Csend telepedett rájuk, miközben ott álltak a Lángokat bámulva. Alec nem tudta, hogy mennyi ideje állhattak ott. Nem tudta a megoldást, de azon vette észre magát, hogy elkezdett a saját halálán gondolkodni. Vajon mit csinál most a családja? Gondolnak vajon rá? Foglalkoznak egyáltalán még vele?
Alec egyre inkább belesüllyedt a depresszióba, és tudta, hogy változtatni kellene a gondolkodásán, ha túl akar élni. Kényszerítette magát, hogy másfele nézzen, például a háta mögött lévő sötét erdő irányába. Az erdő koromfekete volt, rossz óment sejtető, az őrtoronyban lévő katonák még csak arra sem pillantottak. Helyette inkább az újoncokat és a Lángokat tartották szemmel.
- Félnek magukra vigyázni - mondta Alec levonva a megfigyelése következtetéseit. - Egyszerűen nem akarják, hogy elmenjünk. Bolondság ez az egész…
Alig hagyta el az utolsó szó Alec száját, hatalmas fájdalmat érzett a hátában, amitől előreesett. Mielőtt megtudta volna, hogy mi történt egy ütést érzett a bordái között, és a következő pillanatban már arccal a földön feküdt.
Gúnyos hangot hallott, amit rögtön felismert.
- Mondtam, hogy megtalállak, fiú…
Mielőtt reagálni tudott volna, durva kezek ragadták meg hátulról és elkezdték a Lángok felé vonszolni. Ketten voltak – a fiú a ketrecből és a barátja. Alec megpróbált ellenállni, de nem sikerült neki. Túl szorosan fogták, és egyre közelebb vitték, mígnem már az arcán érezte a Lángok forróságát.
Alec dulakodás hangjait halotta és oldalra pillantva látta, hogy Marcót összeláncolták, és két fiú tartja őt egyhelyben. Jól kitervelték az egészet. Tényleg meg akarták ölni őket. Küzdött, de nem tudott kiszabadulni. Egyre közelebb vonszolták a Lángokhoz, alig tíz lépésre voltak és a hő olyan intenzíven hatott, hogy már fájt neki, úgy érezte, hogy az arca mindjárt megolvad. Tudta, még néhány lépés, és örökre torz marad – ha nem hal meg azonnal.
Alec megbillent, de olyan szorosan tartották, hogy nem tudott kiszabadulni.
- NE! - kiáltotta.
- Ideje, hogy megfizess - susogta a fülébe támadója.
Hirtelen egy földön túli sikoltás hallatszott, és Alec meglepve tapasztalata, hogy nem ő sikoltott. A fogás enyhült a karján, majd elkezdték visszafelé húzni a Lángoktól. Ugyan ebben a pillanatban, egy teremtmény ugrott elő égve a Lángokból, és a mellette lévő fiúra esett, egyenesen a földre szegezve.
A troll, még mindig lángolva, megpördült a földön a fiúval, miközben belesüllyesztette a fogát a torkába. A fiú felkiáltott és azonnal meghalt.
A bestia őrült módjára nézett körbe, még a vörös szemei Alecen állapodtak meg. Alec megrémült. Még mindig lángolt, a száján át vette a levegőt, agyara csupa vér volt és falánk módon kereste a következő áldozatát.
Alec lába földbe gyökerezett a félelemtől, képtelen volt mozdulni.
A másik fiú szaladt, és a troll érzékelve a mozgást utána vetette magát, Alecre ügyet sem vetve. Egyetlen ütéssel letaglózta a fiút, még mindig lángolva és hátulról elharapta a nyakát. A fiú sírva halt meg.
Marco kiszabadította magát a ledermedt fiúk szorításából, megragadta a láncot és megpörgette maga körül, az egyiket arcon ütve, a másikat pedig a lába között találva el.
Harangzúgás támadt az őrtornyokban és káosz tört ki. Fiúk szaladtak fel és alá a Lángok előtt, hogy szembeszálljanak a trollal. Az azonban tovább támadott, megragadva az egyik fiú lándzsáját, közelebb húzta, majd szorosan magához ölelte, ezzel őt is felgyújtva.
- Ez a mi időnk - mondta egy sürgető hang.
Alec látta, hogy Marco is mellette fut.
- Teljesen megzavarodtak. Ez lehet az egyetlen esélyünk.
Marco a távolba tekintett, Alec követte a pillantását, és meglátta az erdőt. Meg akart menekülni.
Az erdő baljóslatúan sötét foltként húzódott a távolban. Alec tudta, hogy még akár nagyobb veszélybe is kerülhetnek, de tudta, igaza van Marcónak: ez az egyetlen esélyük. Itt csak a halál várt rájuk.
Gyorsan bólintott, majd sprintelni kezdtek, egyre csak távolodva a Lángoktól, egyenesen az erdő felé.
Alec szíve hevesen vert, arra számított, hogy bármelyik pillanatban lelőhetik egy nyílpuskával, így tényleg az életéért futott. De amikor hátranézett a válla fölött, látta, hogy mindenki a trollal van elfoglalva. Egy pillanattal később, beértek az erdőbe és elnyelte őket a sötétség. Az erdő még nagyobb veszélyeket rejtett magába, mint a barakkok, tudták, hogy itt is meghalhatnak bármelyik pillanatban. De legalább kiszabadultak.