HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Kyra Volis kapuján kívül állt, a téli tájat tanulmányozva. Esett a hó, az égen pedig skarlát csíkok húzódtak mintha a nap megpróbált volna keresztültörni a felhőkön. Közben ő az előtte lévő falnak támaszkodott, nagyokat sóhajtva, ledobta a következő követ. Kyra csatlakozott a többiekhez, akik a folyóparton ezekből a nagy kövekből egy újabb falat húznak fel, megvédve Volist. Ahogy a kőműves mellette elkente a vakolatot, egymás után rakta le a köveket. Már remegett a keze, muszáj volt pihennie.
Kyra több száz emberrel együtt állt a fal mellett és építették egyre magasabbra és szélesebbre, újabb gyűrűt adva az erősséghez. Mások a fal mögött ásókkal dolgoztak és új gödröket ástak, míg megint mások sírokat vájtak a holtaknak. Kyra tudta, hogy az egész hiábavaló, ez nem állítja meg a pandesiai sereget, és mindegy hogy mit tesznek, ezen a helyen fog meghalni mindenki. Ezt ők is tudták, mégis építették a falat. Legalább lefoglalták magukat, míg a halálra vártak.
Még Kyra szünetet tartott, nekitámaszkodott a falnak, a tájat nézve és eltöprengett. Még minden olyan csendes volt, a hó bebugyolált minden hangot, mintha az egész világot a béke uralná. De tudta, hogy ez csak látszat. A pandesiaiak már készülődtek. Vissza fognak térni, fülsüketítő dübörgéssel és megsemmisítenek mindent, ami drága neki. Amit maga előtt látott, csak illúzió volt: vihar előtti csend. Nehezen értette meg, hogy lehet a világ ennyire csendes, tökéletes egy pillanatig, míg a következőben káosszal és romolással telik meg.
Kyra hátrapillantott a válla felett és látta, hogy az emberek leteszik aznapra a munkát. Lerakták a vakolókanalukat és ásóikat, ahogy leszállt az éjszaka és visszatértek az otthonaikba. Füst szállt fel a kéményekből, gyertyák világítottak az ablakokban. Volis olyan békésnek, védettnek látszott, mintha semmi sem árthatnak neki a világon. Csodálta ezt az illúziót.
Ahogy ott állt, még mindig a fülében csengtek az apja szavai, hogy egyszer el kell majd hagynia őket. A nagybátyára gondolt, akivel még sohasem találkozott, és az utazásra, amely során át kell kelnie Escalonon, a Fehérerdőn Ur tornyáig. Az anyjára és a hozzá kapcsolódó titokra gondolt. Úgy hitte, hogy a nagybátya még erősebbé teszi őt és ez megrémítette.
Megfordult, a népét figyelte. Tudta, hogy nem hagyhatta őket magukra ebben a veszélyben, még ha ez az életébe is kerül. Nem az volt már, mint rég. Mint pár napja.
Hirtelen egy kellemes kürt hangja hallatszott, amely a munka végét jelezte aznapra.
- Közeleg az éjszaka - mondta a kőműves, aki mellette állt és letette a vakolókanalat. - Keveset tudunk tenni a sötétben. Meghozták a vacsorát. Gyerünk - mondta és az emberek szép sorban elindultak vissza a kapukon.
- Mindjárt jövök, egy pillanat - mondta a lány. Még ki akarta élvezni a békét és a csendet. Boldogabbnak érezte magát egyedül a szabadban.
Leo nyafogott és az ajkát nyalogatta.
- Vidd magaddal Leot – kérte. - Éhes.
Leo értette, amit mondott, mert már szaladt is a kőműves után, mikor még a lány be se fejezte a mondatot. A kőműves nevetve ment vissza vele az erődbe.
Kyra kint maradt, becsukta a szemét, hogy kizárja a zajokat, hogy elvesszen a gondolataiban. Végül a kalapácsok zaja elült és igazi béke szállt a tájra.
A látóhatárt tanulmányozta, a sötétedő erdő szélét, a gördülő szürke fellegeket, ahogy eltakarták a skarlát csíkokat. Mikor jönnek vajon? Milyen erőket hoznak magukkal? Hogy néz ki a seregük?
Meglepődött, mikor mozgást látott a távolban. Ahogy nézte a közeledő dolgot, egy lovas körvonala bontakozott ki előtte, aki az erdőből jött elő és a fő úton igyekezett az erődjük felé. Kyra elővette az íját. Teljesen felvillanyozódott, azt képzelve, hogy egy felderítő jön, a nagy sereg hírnöke.
De amint közelebb ért a lovas, nyugodtabbá vált és felismerte apja egyik emberét: Maltrent. Ügetve közeledett és egy lovas nélküli lovat vezetett maga mellett kantárszáron. Különös látványt nyújtott.
Maltren ahogy közeledett, egy pillanatra megállt előtte, és sürgetően, félelemmel a szemében nézett rá, a lány nem értette mi történik.
- Mi az? - kérdezte riadtan. - Pandesia közeleg?
Maltren kapkodva véve a levegőt ült, és megrázta a fejét.
- A testvéred – mondta. - Aidan.
Kyra szíve rögtön hevesebben vert, ahogy meghallotta legkedvesebb testvére nevét. Türelmetlen lett.
- Mi az? - kérdezte. - Mi történt vele?
Maltren visszafogta a lélegzetét.
- Súlyosan megsérült. Segítségre van szüksége.
Kyra egyre türelmetlenebb lett. Aidan? Megsérült? Agyában egymást kergették a rosszabbnál rosszabb lehetőségek, de leginkább összezavarodott.
- Mégis hogyan? – kérdezte értetlenül. - Mit csinált az erődben? Azt hittem az erődben van és készül a lakomára...
Maltren megrázta a fejét.
- A testvéreiddel ment ki - mondta. - Vadászni. Rosszul esett le a lováról, és eltörött a lába.
Kyrában azonnal cselekvéssé érett az elhatározás. Elöntötte az adrenalin és nem állt meg végiggondolni a dolgot, előreszaladt és felugrott a lóra.
Ha csak egy pillanatra is körbenéz, vagy felpillant az erőd falára, megtalálta volna Aidant, odabent biztonságban. De elfogta a félelemés nem állt meg, hogy tovább kérdezgesse Maltrent.
- Vezess hozzá!
Szokatlan kettősük elindult, egymást hajtva, egyre messzebb Volistól, miközben leszállt az éjszaka.
*
Kyra és Maltren az úton ügettek, keresztül a dombos tájon, egyenesen az erdő felé. A lány egyre nehezebben lélegzett, miközben erősen sarkantyúzta a lovát. Ideges volt, meg akarta menteni Aidant. Milliónyi rémálom keringett a fejében. Hogyan tudta Aidan eltörni a lábát? Miért mentek a bátyjai vadászni, mikor már közeledett az este, amikor az embereknek tilos volt elhagyniuk az erődöt? Nem látszott értelme egyiknek sem.
Elérték az erdő szélét és Kyra már éppen azon volt, hogy belép a fák közé, amikor azt vette észre, hogy előtte Maltren hirtelen megállítja a lovát. Ő is megállt mellette és látta, amint amaz leszáll. Követte a példáját. Mindkét ló erősen zihált. Követte a férfit az erdő felé, de a szélén megállt.
- Miért álltál meg? - kérdezte, levegő után kapkodva. - Azt hittem Aidan az erdőben van!
Kyra körbenézett és hirtelen egy borzasztó érzés lett rajta úrrá, mikor az erdőből hirtelen előlépett a Kormányzó, kéttucatnyi embere kíséretében. Halotta, ahogy a hó megcsikordul mögötte, és látta, ahogy körbeveszik őt. Mindenki rászegezte az íját, mialatt egyikük megragadta a lova kantárját. Meghűlt az ereiben a vér, amikor rájött, hogy csapdába csalták.
Dühösen nézett Maltrenre.
- Miért? - kérdezte, undorodva még a katona látványától is. - Az apám embere vagy. Miért tetted ezt?
A Kormányzó odasétált Maltrenhez és egy nagy erszény aranyat adott át neki, mialatt a férfi bűntudatosan másfelé nézett.
- Az arany nagy úr – magyarázta a Kormányzó a lány felé fordulva, gőgös mosollyal az arcán. - Mindig találsz valakit, aki megteszi bármit is akarsz. Maltren gazdagabb lesz, mint az apád valaha volt. Akit mellesleg ki fogunk űzni az erődből és megölünk.
Kyra Maltrenre pillantott, alig fogva fel a történteket.
- Áruló vagy – jelentette ki.
Amaz összevont szemöldökkel visszanézett rá.
- A megmentőnk vagyok – felelte önérzetesen. - Megölték volna az összes emberünket, köszönhetően neked. Volis most megmenekül, nekem köszönhetően. Üzletet kötöttem. Megköszönheted nekem az életüket. - Elégedetten mosolygott. - És ezért csak annyit kellett tennem, hogy átadlak nekik.
Kyra érezte, amint durva kezek ragadják meg és felemelik a levegőbe. Megbillent és vonaglott, de nem tudta lerázni őket, mert megkötötték a csuklóját majd a bokáját is és feldobták egy szekér hátuljára.
Egy pillanattal később a vasrácsok becsapódtak, majd a szekér zötykölődve elindult az úton. Tudta, mindegy, hogy hová viszik, senki sem hall majd róla többet. Ahogy beértek az erdőbe, és az est is leszállt sötétbe borítva mindent, tudta, az élte, ahogy ismerte, véget ért.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Az óriás Vesuvius lábánál hevert, több ezer kötéllel lekötve, amelyet több száz troll tartott. Olyan közel állt hozzá, hogy az agyarait egész közelről megvizsgálgathatta. A bestia felemelte a fejét, vicsorgott és megpróbált kiszabadulni, hogy megölje őt – de esélye sem volt.
Vesuvius elégedetten vigyorgott. Büszkeség töltötte el, ha hatalmat gyakorolhatott élőlények felett, és a csapdába esettek szenvedését pedig külön szerette.
Elnézve az óriást, ami a hátán feküdt a barlangban, lekötözve… A látvány egyenesen feldobta. Azzal, hogy ilyen közel tudott állni, még hatalmasabbnak érezte magát, mintha semmi sem tudná megállítani, hogy meghódítsa a világot. Végre, annyi év után valóra vált az álma. Végre képes lesz elérni élete célját: megépítheti az alagutat, amely átvezet a Lángok alatt, a nyugati féltekére.
Vesuvius gúnyosan nézte a teremtményt.
- Látod, nem vagy olyan erős, mint én, - mondta, felette állva. - Senki sem erősebb nálam.
A fenevad borzasztó hangon hörgött, de hiába küzdött. Jobbján és balján is trollok tartották a köteleket, amik bár engedtek valamelyest, de nem szabadulhatott. Vesuvius tudta, hogy sürget az idő, és ha meg akarja tenni, akkor most kell cselekednie.
Megfordult és végignézett a barlangon: munkások ezrei hagyták abba a munkát, hogy megnézzék az óriást. A távolban látszott a félig kész alagút, és Vesuvius tudta, hogy még csak most jön a neheze. Munkára kell bírni az óriást. Valahogy le kell terelnie az alagútba, hogy összetörje a sziklákat. De hogyan?
Agya fürgén kattogott a megoldáson, míg nem megfogant benne az ötlet.
Az óriás felé fordult és kivonta a kardját, amely megcsillant a barlang fényében.
- Elvágom a köteleidet - kezdte Vesuvius -, mert én nem félek tőled. Szabad leszel és azt teszed amit mondok. Összetöröd a sziklákat az alagútban és addig nem hagyod abba, még ki nem bukkansz a Lángokon túl Escalonban.
Az óriás ellenszegülése jeleként horkantott egyet.
Vesuvius a troll hadserege felé fordult, akik a parancsát várták.
- Amikor leengedem a kardomat - folytatta vidám hangon az embereinek - egyszerre vágjátok el a kötelékeit. Majd a fegyvereitekkel hajtsátok az alagút bejárata felé.
A trollok idegesen néztek vissza rá, még az ötlettől is irtóztak. Vesuvius is félt, bár sohasem mutatta volna ki. Tudta, hogy nincs más út – ennek sikerülnie kell.
Nem pazarolta az időt, határozottan előrelépett, felemelte majd elvágva az első kötelet, leengedve a kardot.
Azonnal trollok százai léptek előre és tettek ugyanígy. Az elvágott kötelek suhogása egy pillanatra betöltötte a levegőt.
Vesuvius gyorsan hátrébb lépett, de azért arra vigyázott, hogy az emberek ne vegyék észre mennyire fél. Visszament harcosai háta mögé, a sziklák árnyékába, hogy a fenevad hatókörén kívül legyen, mikor az talpra áll. Meg akarta várni mi történik.
Ijesztő üvöltés töltötte meg a kanyont, amint az óriás lábra állt, és már abban a pillanatban jobbra-balra csapott a mancsaival. Négy-négy trollt markolt fel mindkét kezével, majd felemelte őket a feje fölé és elengedte. A trollok repültek a levegőben, keresztül a barlangon, amíg szét nem lapultak a falon. Természetesen holtan.
Az óriás ökölbe szorította a kezét, majd felemelte őket magasra és lesújtott a földre. Az ökle kalapácsnak tűnt, a rémült trollok pedig a védtelen szögek voltak a szemében. A trollok az életükért futottak, de nem léptek időben. Úgy zúzta szét őket, mintha hangyák lettek volna, a barlang minden egyes csapásra megrázkódott.
Amikor a trollok megpróbáltak átszaladni a lába között, akkor kilapította őket. Amerre csapott, ölte a trollokat. Senki sem menekülhetett a dühe elől.
Vesuvius növekvő félelemmel figyelte a jelenetet. Jelzett a parancsnokának és azon nyomban egy kürt harsant.
Vezényszóra, trollok százai masíroztak elő az árnyékból, hosszú dárdákkal és ostorokkal a kezükben, hogy valahogy terelni tudják a fenevadat. Körbevették az óriást minden irányból nógatták, hogy az alagút felé menjen.
Vesuviust rosszullét kerülgette, ahogy végignézte: a terve a szeme előtt omlik össze. Az óriás hátrahajolt és egyetlen rúgással tucatnyi trollt takarított el. Megsuhintotta a kezeit és további ötven katona lapult ki. Újabbakat taposott agyon, akik ostort tartottak a kezükben. Olyan gyorsan ölte meg őket, és olyan sokat, hogy nem tudtak hozzá közel kerülni. Hasztalanok voltak az óriással szemben, hiába szerelkeztek fel rengetegen közülük fegyverekkel. Vesuvius serege a szeme előtt semmisült meg.
Gyorsan gondolkodott. Nem ölheti meg a fenevadat – élve kell, hisz szüksége van az erejére. Engedelmességre kell, hogy bírja. De hogyan? Hogyan hajthatná be az alagútba?
Hirtelen támadt egy ötlete: ha nem tudja behajtani, akkor be kellene csalogatnia.
Megragadta a maga mellett álló trollt.
- Te - parancsolta neki. - Fuss az alagútba. Tegyél róla, hogy az óriás lásson.
A katona szeme tágra nyílt a félelemtől.
- De, Uram és Királyom, mi van, ha követ engem?
Vesuvius arca grimaszra rándult.
- Pontosan ez a cél.
A katona ott állt, pániksújtottan, túlságosan félve hogy engedelmeskedjen, mire Vesuvius szíven döfte. Majd a következő katonához lépett és a tőrt a torkának nyomta.
- Meghalhatsz itt - mondta -, a tőröm pengéjétől, vagy futhatsz az alagútba és talán életben maradsz. Válassz.
Vesuvius jobban odanyomta a pengét a torkához, hogy felfogja a lehetőségeket. Megfordult és futni kezdett.
Látta, amint keresztülrohan a barlangon, cikk-cakkban szaladt át a káoszon, a halott katonák között, majd az óriás lába alatt egyenesen az alagút bejáratához.
Az óriás észrevette, és lesújtott rá, de elhibázta. Ahogy a katona futott, végül magára vonta a figyelmét – ahogy Vesuvius remélte – és követni kezdte. Keresztülszaladt a barlangon, minden lépésére beleremegett a föld, megremegtek a falak.
A troll az életéért futott és végül elérte az alagutat. Az alagút széles és magas volt, de sekély, ötven láb után véget ért, hiába az évek rengeteg munkája, így a troll hamar zsákutcában találta magát.
Az óriás üldözte őt, még csak nem is lassított. Amikor elérte a katonát lecsapott rá az erős öklével. A troll lehajolt és az óriás a sziklát találta el helyette. A föld megrázkódott, nagy robaj követte és Vesuvius csodálattal nézte, ahogy leomlik a fal, és megindul a sziklák lavinája, miközben porfelhő szabadul fel.
A troll király szíve egyre gyorsabban vert. Ez az. Mindig is erről álmodott, erre volt szüksége, amikor kitalálta ezt a tervet. Az óriás újra lesújtott, összezúzva egy újabb halom sziklát, egy jó ötvenlábnyit haladva egyetlen ütéssel – többet elérve ezzel, mint amit a rabszolgák ástak egy egész év alatt.
Vesuvius tombolt az örömtől, működött a terve.
De akkor az óriás megragadta a trollt, felemelte és leharapta a fejét.
- ZÁRJÁTOK LE AZ ALAGUTAT - adta ki a parancsot ordítva, és előreszaladt irányítani a katonáit.
Trollok százai álltak vigyázban és álltak neki tolni a hatalmas altusiani szikladarabot, amellyel lezárták az alagút bejáratát. A szikla olyan kemény volt, hogy nem akadt élőlény, amelyeik áttörhette volna. Az egymáson csúszó sziklák hangja töltötte be a levegőt, amint az alagút lassan bezárult.
Az óriás, látva, hogy bezárják, megfordult és előrelendült.
De az alagút egy pillanattal előbb záródott be, mint odaért volna. Az egész barlang beleremegett, de szerencsére a szikla kitartott.
Vesuvius elmosolyodott, az óriás csapdába került. Igaza volt, amikor kitalálta, hogy meg kell szereznie.
- Küldjétek be a következőt! - parancsolta.
Egy emberi rabszolga került sorra, akit a fogva tartói lökdöstek előre egy keskeny, nyitva maradt hasadékhoz. Az ember, miután rájött, hogy mi vár rá, megtagadta, hogy bemenjen, rugdalódzott és küzdött, de erősen verték őt, még végül keresztültuszkolták a résen, ráütve még egy utolsót.
Bentről egy elfojtott üvöltés hallatszott, a rabszolga az életéért küzdött, próbálva lerázni az óriást. Vesuvius vidáman állt és hallgatta, ahogy a csapdába esett óriás zúzza szét a sziklákat, egyre mélyebbre ásva az alagutat.
Minden egyes ütéssel mélyült az alagút – minden egyes ütés közelebb vitte őt a Lángokhoz és Escalonhoz. Rabszolgasorba veti az összes embert.
Végre, övé lesz a győzelem.
HUSZONHATODIK FEJEZET
Mikor Kyra kinyitotta a szemét: sötét volt és a hideg kőpadlón feküdt. Feje hasogatott, a teste mindenhol fájt és azon gondolkodott, hogy vajon hol lehet. Reszketett a hidegtől, a torka kiszáradt és úgy érezte, mintha már napok óta nem evett volna. Kockakőből kirakott padlót tapogatott ki az ujjaival, miközben próbált emlékezni.
Képek derengtek fel előtte, amikről nem tudta először eldönteni, hogy emlékek vagy rémálmok. Rémlett neki, hogy elfogták a Kormányzó emberei és egy kocsiba dobták, majd rácsapódott fémrács. Emlékezett egy hosszú zötykölődésre és hogy küzdött, mikor kinyílt az ajtó. Aztán fejbe verték. És utána nem maradt más, csak a sötétség.
Talpra állt, és ahogy megtapogatta a fejét egy púpot érzett rajta, így rájött, hogy ez bizony nem álom. Hirtelen megvilágosodott: elfogták a Kormányzó emberei, elhurcolták és börtönbe csukták.
A lányt mérge öntötte el Maltren árulása miatt, és dühös volt magára is, hogy ilyen buta módon hitt neki. Félt is egyúttal, mert nem tudta, hogy mi várhat itt rá. Egyedül volt, a Kormányzó őrizetében… Biztos volt benne, hogy apjának és az embereinek fogalma sincs, hogy hol van. Talán az apja azt hiszi, hogy hallgatott rá és elindult Ur tornya felé. Maltren biztosan hazudni fog és azt mondja majd, hogy Volis miatt ment el.
Ahogy Kyra a sötétben tépelődött, ösztönösen az íját és a botját kereste – de nem tudta őket kitapintani. Felnézett és látta, hogy egy fénysugár közeledik felé a rácsokon keresztül. Felült, majd néhány pillanat múlva pár katona tűnt fel. Egy hatalmas fémajtó helyezkedett el középen. Teljes csend honolt lent, csak a távolban hallatszott egy csöpögő hang, és a patkányok neszeltek a sarokban.
A falnak háttal ült, felhúzva térdeit a mellkasához, hogy melegítse magát. Becsukta a szemét és mélyet lélegzett, kényszerítve magát, hogy azt képzelje, máshol van, bárhol csak nem itt. Ahogy ezt csinálta, látta Theos izzó sárga szemeit, ahogy figyelte. Hallotta a sárkány hangját a fejében.
~ Az erő nem a békében alakul ki. A kihívások formálják. Öleld magadhoz a nehézségeket, ne félj tőlük. Csak így tudod legyőzni azokat.~
A lány kinyitotta a szemét. Kába volt a látomástól. Körbenézett és remélte, hogy Theos ott lesz előtte, de csalódnia kellett.
- Láttad őt? - kérdezte egy női hang, amely hirtelen hasított bele a sötétbe, Kyrát ugrásra készítve.
Kikerekedett szemekkel figyelt. Valaki itt van vele a cella sötétjében… Váratlan volt, de azon még jobban meglepődött, hogy női hangot hall. Vele egykorúnak hangzott, és ahogy egy sziluett kirajzolódott a sötétben, Kyra tudta, hogy igaza van: egy csinos lány ült ott. Talán tizenöt éves lehett, barna hajjal és szemmel. Haját lófarokban hordta, az arca kosszal borított, míg a ruhája rongyos. Ijedtnek tűnt, ahogy Kyrára nézett.
- Ki vagy te? - kérdezte Kyra.
- Nem láttad őt? - kérdezte amaz sürgetve.
- Kit?
- A fiát.
- Kinek a fiát? - kérdezte gyanakvóan Kyra. Kezdte idegesíteni ez a kérdezz-felelek.
A lány megfordult és kinézett a cellából, teljesen összetörtnek tűnt, Kyra el sem tudta képzelni min mehetett keresztül.
- Nem láttam senki – felelte végül.
- Ó Istenem, ne hagyd, hogy megöljenek - imádkozott a lány. - Kérlek. Utálom ezt a helyet.
A lány vigasztalhatatlanul sírni kezdett, összegömbölyödve a kőpadlón, és Kyrának majd megszakadt a szíve érte. Felállt, odament hozzá és a kezét a vállára tette, megpróbálva megnyugtatni őt.
Még senkit se látott így megtörve, látszott rajta, hogy irtózik attól a valakitől, akiről beszél. Kyrának baljós sejtései támadtak, a jövőjét illetően.
- Mond csak - kezdte Kyra. - Kiről beszélsz? Ki bántott? A Kormányzó? Ki vagy te? És mit csinálsz te itt?
Látta a horzsolásokat a lány arcán, a karcolásokat a vállán és próbált nem gondolni rá, hogy miként szerezhette azokat szegény. Türelmesen várt, hogy abbamaradjon a sírás.
- Dierdre-nek hívnak - mondta. - Nem tudom, mióta vagyok itt. Azt hiszem, egy holdtöltényi idő lehet, de elvesztettem az időérzékemet. A családomtól ragadtak el, az új törvény miatt. Megpróbáltam ellenállni és erre ide hoztak.
Dierdre a semmibe meredt, miközben újra átélte a vele történteket.
- Mindennap újabb kínzások várnak rám - folytatta. - Először a fiú volt, aztán az apja. Úgy adogattak, mint egy bábut és most… én… egy senki vagyok.
Úgy nézett Kyrára, hogy az megrémült tőle.
- Most már csak meg akarok halni - mormolta. - Kérlek, segíts meghalnom…
Kyra döbbenten nézett rá.
- Ne mond ezt – fedte meg finoman, meglapogatva a lány vállát. .
- Megpróbáltam egy kést szerezni, hogy megöljem magam, de kicsúszott a kezemből és újra elfogtak. Kérlek. Megadok neked bármit. Ölj meg!
Kyra megrázta a fejét.
- Hallgass rám – szólt rá Kyra, higgadtan. Újult erőt érzett magában, ahogy látta Dierdre helyzetét. Ez az apja erőssége volt, és a harcosok nemzedékeinek ereje, amely benne is ugyanúgy lángolt. És még ennél is több: a sárkány ereje hajtotta előre…
Megragadta Dierdre vállát és a szemébe nézett, azt akarta, hogy ő is érezze ezt az erőt.
- Nem fogsz meghalni - mondta határozottan. - És nem fognak többé bántani. Megértettél? Élni fogsz. Elintézem neked.
Dierdre úgy tűnik megnyugodott, érezve Kyra erejét, amely valami különös módon rá is átragadt.
- Bármit tettek is veled - folytatta - az már a múlt. Hamarosan szabad leszel. Együtt szabadulunk ki. Új életet fogsz kezdeni. Barátok leszünk és megvédelek. Bízol bennem?
Dierdre meglepetten nézett rá, majd nyugodtan, beleegyezően bólintott.
- De hogyan? - kérdezte. - Te még nem érted. Innen nincs menekülés. Nem érted még, hogy ezek milyenek…
Mindketten a vasajtóra függesztették a tekintetüket, ahogy az kinyílt. Kyra látta, amint a Kormányzó belép rajta, fél tucat emberrel a nyomában, és követi egy újabb ember, aki kiköpött mása neki. Ugyanazzal a hagymaszerű orral és önelégült arccal bírt, mint a Kormányzó. Harminc éves lehetett. Biztos, hogy az ő fia volt. Az apja gúnyos, buta arcát örökölte, ugyanazzal az arroganciával.
Átvágtak a tömlöcön, egészen a fémrácsokig, az embereik pedig fáklyát tartottak a kezükben bevilágítva a cellába. Kyra most először tudott körbenézni a szállásukon és elszörnyedt azon, amit látott: várfoltok voltak végig a padlón. Nem akarta tudni, hogy kik lehettek még itt előttük – és hogy mi történhetett velük.
- Hozzátok ide - parancsolta a Kormányzó.
Kinyílt a cellaajtó a katonák bejöttek, megragadták a lányt és lábra állították, a kezét pedig hátrafogták. Képtelen volt szabadulni, hiába próbálta. Odavitték a férfi elé, aki végigmérte őt, úgy, mint egy féreget.
- Nem figyelmeztettelek? - kérdezte lágyan, sötét, baljós hangon.
Kyra megrémült.
- A Pandesiai törvény megengedi neked, hogy a hajadon lányokat vegyél feleségül, de azt nem fogolyként tartsd őket – jelentette ki Kyra határozottan. - Megszegted a saját törvényedet azzal, hogy bebörtönöztél.
A Kormányzó gyors pillantást vetett a többiekre és mind nevetésben törtek ki.
- Ne aggódj - mondta, leereszkedő hangon. - Asszonyommá teszlek. Majd egy idő után. Ahogy a fiam is… És bárki, akinek azt mondom. Mmikor mind végeztünk veled, ha még nem öltünk meg, akkor megengedem, hogy hátlévő napjaidat itt töltsd lent.
Gunyoros pillantást vetett rá. Látszott rajta, hogy tényleg élvezi a helyzetet.
- Az apádról és a népedről még annyit – folytatta -, hogy nekem is van szívem: megöljük mindet az utolsó szálig. Hamarosan csak emlékek lesznek. De attól tartok még az sem. Volis ki lesz tépve a történelemkönyvekből. Egy egész hadosztálynyi pandesiai tart az embereimmel megerősítve a váratok felé.
Kyra teljesen felháborodott. Megpróbálta összegyűjteni az erejét, mint ahogy a hídon is tette, de megdöbbenésére nem sikerült. Ide-oda rángatózott, de nem tudott kiszabadulni.
- Erős akaratod van – mondta a férfi. - Ez jó. Élvezni fogom, hogy megtörhetem. Nagyon is élvezni fogom.
Megfordult és indulni készült, amikor hirtelen a kézfejével arcon csapta a lányt.
Nem várta ezt a mozdulatot, és Kyra érezte, ahogy az ütés az álkapcsát éri, ő meg elterül a földön, Dierdre mellett, mivel a katonák elengedték, hagyták elesni.
Amikor felnézett, látta, hogy mind elmennek. Amint elhagyták a cellát, rájuk zárták, de a Kormányzó még visszanézett a rácsok között.
- Várom a holnapot, hogy megkínozhassalak - ígérte gunyorosan. - Úgy tapasztaltam, hogy az áldozataim akkor szenvednek a legjobban, ha kapnak egy egész éjszakát, hogy átgondolják milyen nehézségek várnak rájuk.
Borzalmas nevetést hallatva távozott, teljesen elégedetten magával. Emberei élén elhagyta a börtönt, majd mikor a masszív fémajtó becsapódott mögöttük, Kyra úgy érezte mintha koporsóba került volna a szíve.