HETEDIK FEJEZET
Kyra az apja szobájában ült, az erőd felső szintjeinek egyikén egy kis kör alakú szobában, ahol az évek során megfeketedett hatalmas márvány kandalló szolgáltatta a meleget, és kúpos mennyezete a pompát. A kandalló két oldalán ültek egy-egy puha szőrmén és a lobogó lángokat bámulták.
Gondolatai az új hírek körül kavarogtak, és ahogy Leora pillantott, látta, hogy a farkas szőre még mindig fel van borzolva a hátán. Nehéz volt elhinni… Escalont is elérte a változás. Miközben a lángokat figyelte, azon töprengett vajon miért érdemes még élnie... Ha Pandesia elragadja őt a családjától, az erődjéből, messze mindenkitől, akit szeretett csak azért, hogy hozzáadják valami torzszülött Kormányzóhoz… Inkább meghal.
Kyra általában jól érezte magát ebben a szobában, ahol megszámlálhatatlanul sok órát töltött el olvasással, elveszve a legendák világában, nem tudva különbséget tenni fantázia és valóság között. Apja, főleg a reggeli órákban, szeretett a régi könyvekből felolvasni, megelevenítve különböző helyeket és korokat. Kyra leginkább a nagy csatákról és híres harcosokról szóló meséket szerette. Leo általában a lábánál feküdt és Aidan is gyakran csatlakozott hozzájuk. Öccse sokkal jobban szeretett olvasni, mint gyakorlatozni és imádta könyvespolcokkal telezsúfolt falakat, ahol tekercsek és bőrkötésű könyvek sorakoztak arra várva, hogy valaki elvesszen bennük. A lány fátyolos szemmel gondolt vissza a szobára, megrészegülve a rengeteg történettől.
Amint apja zord arcára pillantott, a kedves emlékek tovaszálltak és kénytelen volt visszatérni a valóságba. Ez az éjszaka nem az olvasásról szólt. Sosem látta apját ennyire zavartnak, úgy tűnt most először nem biztos abban, mit is kellene tennie. Tudta, hogy büszke ember, hisz mind azok voltak, és a Királyuk oldalán még az életüket is feláldozták volna a szabadságért. Nem vallott rá, hogy megadja magát, vagy alkudozni kezdjen. Azonban a Király árulása után, szétszórt töredezett seregként nem vehették fel a harcot egy olyan ellenséggel, amely már itt ült a nyakukon.
- Sokkal jobb lett volna, ha legyőznek minket abban a csatában… Ha büszkén szembenézünk Pandesiaval és veszítünk... Az öreg király megadása csak egy sokkal fájdalmasabb módja a vereségnek. Az évek során szép lassan vették el a szabadságunkat, és már egyre kevésbé vagyunk emberek.
Kyra tudta, hogy igaza van, de értette Tarnis király döntését is: Pandesia a világ felét már leigázta. Hatalmas, rabszolgákból álló seregükkel Escalont is eltiporhatták volna, csupán idő kérdése lett volna. És most már visszacsinálni sem lehetett és legalább Escalon érintetlen maradt. És senki sem halt meg. Legalábbis nem a csatában.
- Számukra ez nem a lányaink elvételéről szól - folytatta az apja, szavait a tűz pattogása kísérte. - Ez a hatalomról szól. A leigázásunkról. A lelkünk maradékának felőrléséről…
Az apja a tüzet nézte és Kyra látta rajta, hogy egyszerre töpreng múlton és jövőn. Azon imádkozott, hogy mondja ki végre: itt az ideje a harcnak és kiállnak azért, amiben hisznek, nem hagyják, hogy elvigyék őt.
Ehelyett azonban – legnagyobb csalódottságára és mérgére – a férfi csendben ült, tovább bámulva a lángokat és nem szólt egy szót sem.
- Emlékszem még arra az időre, amikor a Királyt szolgáltam - mondta lassan, mély erős hangján -, mikor még minden föld egybe tartozott. Escalon legyőzhetetlen volt. Nekünk csak a Lángokat kellet őriznünk, hogy visszatartsuk a trollokat, a Déli Kapunál pedig Pandesiát. Szabad emberek voltunk századokon át, és ennek mindig így kellett volna maradnia.
Majd újra csöndbe burkolódzott, a tűz pattogott, és Kyra türelmetlenül várta, Leo fejét vakargatva, hogy apja végre befejezze.
- Ha Tarnis megparancsolta volna, hogy védjük meg a kaput - folytatta -, akkor az utolsó emberig harcolunk. Mindegyikünk örömmel halt volna a szabadságért. De egy reggel arra ébredtünk, hogy már elfoglalták a földjeinket. - Fájdalmas tekintettel meredt maga elé, mint aki újra éli a múltat.
- Ezt már mind tudom – fakadt ki türelmetlenül a lány.
- Mikor a saját Királyod árul el, mikor az ellenség ott van közöttünk, mi marad, amiért harcolhatnánk?
Kyra füstölgött magában.
- Talán a királyok nem mindig érdemlik ki a címüket - mondta most már türelmetlenül. – Ők is csak emberek. És az emberek hibáznak. Talán, valamikor a legnemesebb út, ha legyőzöd a királyodat.
Apja sóhajtott, majd tovább nézte a tüzet, nem igazán hallva mit mond a lány.
- Itt Volisban másképp élünk, mint Escalon többi részén. Megengedték, hogy megtartsuk a fegyvereinket, az igazi acélpengéket… Máshol megtiltották az acél viselését és halál jár, ha rajtakapják őket. Engedik, hogy gyakoroljunk, megadják a szabadság illúzióját – pont annyit, hogy nyugton maradjunk. Tudod, hogy miért teszik ezt? - kérdezte a lány felé fordulva.
Tagadólag rázta a fejét.
- Nem.
- Csak azért engedik, mert szükségük van ránk. Szükségük van Volisra a Lángok őrzésénél. Mi vagyunk csak Marda és a Pendesiai Birodalom között. Tartanak Mardától, sokkal jobban, mint mi. Ezért vagyunk mi az Őrzők. A saját embereik is járőröznek a Lángoknál, de egyikük sem olyan éber, mint mi.
Kyra gondolt már erre. Figyelmesen hallgatta az apját, várva, hogy mire akar kilyukadni.
- Mindig is azt gondoltam, hogy felettük állunk, és Pandesia nem szól bele a dolgainkba. De ma este - mondta komoly hangon -, rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz. Ezek a hírek… Vártam valami hasonlót már néhány éve... Nem is tudom milyen rég. És az elmúlt évek némasága ellenére, most megérkezett… Nem tehetek semmit.
Megtámasztotta a fejét, míg a lányban egyre inkább elhatalmasodott a felháborodás.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy engeded, hogy elvigyenek? – csattant fel. - Azt mondod, hogy nem harcolsz értem?
Apja arca elsötétült.
- Fiatal vagy - mondta mérgesen -, és naiv. Nem érted, hogy működik a világ. Te csak ezt az egy harcot látod, nem az egész királyságot. Ha harcolok érted, ha az embereim harcolnak érted, ezt a csatát megnyerhetjük. De aztán visszajönnek, nem százan, nem ezren vagy tízezren – hanem tengernyien. Ha harcolok érted, az összes emberemet halálra ítélem.
Szavai késként vájtak belé, teljesen belerázkódott belül, nemcsak a szavakba, hanem a jelentésükbe is. Egy része legszívesebben kiviharzott volna, el innen jó messzire, hiszen annyira csalódott az emberben, akit egész idáig bálványozott. Belül zokogott apja árulásán.
Felállt, reszketve nézett le rá.
- Te - forrongott - te, a föld legnagyobb harcosa, félsz megvédeni a lányod becsületét?
Látta, hogy apja elvörösödik, megsemmisül.
- Vigyázz, mit mondasz - figyelmeztette sötéten, de Kyra nem hátrált meg.
- Utállak! - üvöltötte.
Most az apján volt a sor, hogy felálljon.
- Azt akarod, hogy minden emberünket megöljék? - kiabálta vissza. - Mindezt a te becsületedért?
Kyra nem tudta tartani magát. Először hosszú-hosszú idő óta könnyekben tört ki, olyan mélyen sértették meg apja szavai.
Megpróbálta lenyugtatni a lányt, de az lehajtotta a fejét és sírva elfordult. Majd egy levegővétellel letörölte a könnyeit és még nedves szemekkel a tűzbe bámult.
- Kyra…
Felnézett és látta, hogy az apja szeme is könnyben úszik.
- Természetesen harcolok érted - mondta - harcolok szívem utolsó dobbanásáig. Én és az embereim és készek meghalni érted. Az azt követő háborúban te is meghalsz majd. Ezt szeretnéd?
- És a szolgaságom? - kérdezett vissza. – Te inkább azt választanád?
Kyra tudta, hogy önző, amiért önmagát helyezte előtérbe. Nem szokott ilyet csinálni. Természetesen nem engedhette meg, hogy minden ember miatta haljon meg. Csak hallani akarta az apját, amikor kimondja a szavakat: harcolni fogok érted. Bármi is történjék. Te vagy az első. Csak te számítasz.
Apja továbbra is csendben maradt, és ez a csend jobban bántotta a lányt, mint bármi más.
- Én harcolok érted - mondta egy hang.
Kyra megfordult és meglepetten látta, hogy Aidan belépett a szobába, egy kis lándzsát tartva, igyekezve bátornak tűnni.
- Mit kereset itt? – förmedt rá apja. - A nővéreddel beszélek.
- Meghallottam! - monda Aidan, miközben belépett a szobába. Leo odasomfordált hozzá és arcon nyalta. Kyra elmosolyodott. Aidan ugyanolyan dacos volt, mint ő, de még túl kicsit és gyenge, semhogy érvényre juttassa akaratát. - Harcolni fogok a nővéremért - folytatta. - Ha kell, Marda összes trollja ellen!
A lány átölelte és csókot adott a homlokára, majd letörölve könnyeit az apja felé fordult, sötét ragyogással. Válaszra várt, hallani akarta, ahogy kimondja.
- Kevésbé számítok neked, mint az embereid?
Apja szeme tele volt fájdalommal, ahogy ránézett.
- Fontosabb vagy nekem, mint az egész világ – mondta. - De nemcsak apa, hanem parancsnok is vagyok. Az embereimért is felelőséggel tartozom. Meg tudod ezt érteni?
A lány a homlokát ráncolta.
- És hol húzódik a határ, apám? Mikortól számítanak az embereid többet, mint a családod? Ha a lányod elrablása nem ez a vonal, akkor micsoda? Biztos vagyok benne, ha valamelyik fiadat vinnék el, akkor háborúba mennél.
Apja összevonta a szemöldökét.
- Ez nem erről szól - mondta.
- Dehogynem! – csattant fel. - Miért ér többet egy fiú élete, mint egy lányé?
Apja füstölgött, nehezen vette a levegőt annyira fel volt kavarodva, mint még soha.
- Van egy másik út - mondta végül.
A lány meghökkent.
- Holnap – kezdte Duncan lassan, a hangja újra olyan magabiztosan csengett, mint amikor a tanácsadóival beszélgetett -, kiválasztasz egy fiút. Bármelyiket a népünkből és napnyugtáig hozzá mész. Így mikor a Kormányzó emberei idejönnek, már házas leszel. Érinthetetlen. Biztonságban leszel, itt, velünk.
Kyra rémülten nézett vissza.
- Tényleg azt akarod, hogy hozzámenjek egy idegenhez? Hogy csak válasszak ki valakit? Valakit, akit nem szeretek?
- Választani fogsz! - kiáltotta az apja, vöröslő arccal. - Ha anyád élne, ő kezelné ezt az ügyet – már régen lerendezte volna. De ő nincs. Nem harcos vagy, hanem lány. És a lányokat férjhez adják. Így ha nem választasz magadnak senkit, majd választok én neked, és mindegy, hogy mit mondasz.
Kyra egyszerre érzett undort és dühöt, de a csalódottsága mindent legyőzött.
- Szóval így szokta a nagy Duncan parancsnok megnyerni a csatáit? - kérdezte sértőn. - Kiskapukat talál a törvényben, hogy elrejtőzzön a megszálló elől?
Kyra nem várta meg a választ, megfordult és kiviharzott a szobából Leoval a sarkában becsapva a vastag tölgyfaajtót.
- KYRA! - kiáltotta az apja, de a csattanás elnyelte a hangját.
Lesietett a lépcsőn. Úgy érezte mintha az egész világ kicsúszott volna a lába alól. Rájött, hogy nem maradhat itt tovább. A jelenléte mindenkit veszélybe sodorhat. És ezt igazán el akarta kerülni.
Megrémült apja szavaitól. Soha, de soha nem fog férjhez menni ahhoz, akit nem szeret. Nem fog olyan életet élni, mint a többi nő. Inkább meghal… És pont ezzel nincs tisztában az apja? Ismeri őt egyáltalán?
Megállt a szobájánál, felvette a téli csizmáját, magára terítette a legmelegebb bundáját, felkapta az íját, botját majd folytatta az útját a kapu felé.
- KYRA! - hangzott fel a folyosóról apja mérges hangja, őt keresve.
Nem akart esélyt adni neki, hogy elkapja, ezért tovább sietett folyosóról-folyosóra miközben eltökélte, hogy nem tér vissza többé. Bármi is várja odakint, a való világban, szembe fog nézni vele. Meghalhat, tudta jól – de az legalább az ő választása lesz. Legalább nem kell más szabályai szerint leélni az életét.
Kyra elért az erőd főkapujához, Leoval a sarkában, ahol a pislákoló fáklyák alatt a szolgák álltak.
- Hölgyem - mondta az egyik. - Már későn van, és odakint tombol a vihar.
A lány nem hátrált meg a finom figyelmeztetésre. Az őrök bizonytalanul néztek egymásra, majd lassan kinyitották a vastag ajtót.
Amint kinyílt a kapu, fagyos szél csapott az arcába, havat sodorva felé. Szorosabbra húzta a bundáját kilépett a majd térdig érő hóba. Tudta mennyire veszélyes az éjszaka egy átlagos napon is, hisz az erdők tele voltak veszélyes lényekkel, bűnözőkkel, trollokkal... Azonban ma a Téli Hold estéjén, mindenkinek fedett helyen kellett volna lennie, eltorlaszolva az ajtókat, hogy ne zavarják a holtak az átkelésben. Kyra felnézett az égre és hatalmas vérvörös színben pompázó holdat látott, mintha csak egy intő jel lenne.
Mély levegőt vett, megtette az első lépést és nem nézett vissza. Készen állt rá, hogy bármivel szembenézzen, amit az éjszaka tartogat.
NYOLCADIK FEJEZET
Alec apja kovácsműhelyében állt, a hatalmas, gyűrődésekkel teli üllő mellett. Izzadtan, frusztráltan próbálta kikalapálni magából a haragot. Még csak most töltötte tizenhatodik évét, alacsonyabb volt a kortársainál, viszont erőseb, hála a kemény munkának. Széles válla, hosszú hullámos, matt fekete haja passzolt a szeméhez. Alec nem adta fel könnyen. Az életét pont olyan nehezen kovácsolták, mint a vasat. A tűz mellett ült, kézfejével állandóan elsöpörte a szeméből hosszú haját, és az imént kapott híreken tépelődött. Sosem érzett még ilyen kétségbeesést. Újra és újra lesújtott a kalapácsával, miközben az izzadság a homlokáról az izzó vasra cseppent, sistergő hangot adva. Minden baját megpróbálta kikalapálni…
Egész életében irányítani tudta a történéseket és keményen dolgozott, hogy jobbá váljon. Azonban most először csak ült és tehetetlenül figyelte milyen igazságtalanság történik a városával, a családjával – és ő semmit sem tehetett ellene.
Alec újra és újra lesújtott a kalapáccsal, a fém hangja csengett a fülében, izzadság csöpögött a szemébe, de nem törődött vele. Szét akarta zúzni a vasat, amíg már semmi sem marad belőle, és közben a vas helyébe Pandesiát képzelte. Mindegyiküket megölte volna, ha teheti, a hódítókat, akik elviszik a testvérét… Alec lesújtott a kardra, mintha az ő fejük lenne ott, és remélte, hogy a sorsot majd irányítani tudja az akaratával, és elég erős lesz, hogy egymaga kiálljon Pandesia ellen.
A Téli Hold napja különösen fájdalmas volt számára, hiszen ma a pandesiaiak végigjárják Escalon minden faluját, hogy összeszedjék a tizennyolcadik évüket betöltött fiúkat, és elvigyék őket a Lángokhoz. Alec két évig még biztonságban érezhette magát. De testvére, Ashton nemrég töltötte be a tizennyolcat, és várhatóan, hogy a betakarítás után elviszik. Ashton igazi hős volt számára. Habár dongalábakkal született, mindig mosolygott, mindig vidáman élt, sokkal vidámabban, mint az öccse. Pontosan az ellentéte volt Alecnek, aki mindig mindent túl komolyan vett, és folyton elragadták az érzelmei. Bármennyire próbált vidám lenni, hogy olyan lehessen, mint ő, Alec nem tudott az érzelmein uralkodni és gyakran borongósan tekintett a jövőbe. Sokszor mondták, hogy túl komolyan veszi az életet, és könnyedebben kellene állnia a dolgokhoz, de ő komolyan vette az életet és egyszerűen nem tudott lazítani.
Ashton helyzete ellenére nyugodt maradt, sőt boldognak tűnt... Ő is, akárcsak az apjuk, kitűnő kovács volt és a férfi megbetegedése után egyedül tartotta el a családot. Ha Ashtont elviszik, a család elszegényedik. Sőt még rosszabb is történhet… Úgy hallotta az újoncok gyorsan haltak, sejtette, hogy testvérére is ez a sors várt. A dongalába miatt, kegyetlen és igazságtalan dolog lenne, hogy elvinnék, de Pandesia nem törődött az ilyen dolgokkal és Alecet egyre inkább magával ragadta az érzés, hogy a testvére ma lesz velük utoljára.
Nem voltak egy gazdag család és nem is egy gazdag faluban laktak. Házuk egy földszintes egyszerű épület, hozzátoldott kovácsműhellyel, Soliban, egy napi lovaglásra, északra a fővárostól és ugyan ilyen távolságra, délre, Fehérfától. Egy szárazföldi, békés falu dombos vidéken, távol mindentől, egy olyan hely, amit az utazók többsége észre sem vett, mikor Androsba tartott. A családjának éppen elég maradt kenyérre, hogy túléljék a napot, nem több, nem kevesebb – és nem is kívántak ennél többet. A fő munkájuk a vasáruk piacon való árusítása volt, amelyből éppen, hogy megéltek. Alec nem kért sokat az élettől, de hitt az igazság erejében. Beleremegett a gondolatba, hogy Pandesia elragadhatja a testvérét. Túl sok történetet hallott a besorozott újoncokról, akik az örökké égő Lángoknál teljesítettek szolgálatot. A pandesiai rabszolgák, akiket a Lángokhoz vittek foglyok voltak a világ minden tájáról, bűnözők és a legrosszabb katonák. A legnagyobb veszélyt a Lángoknál, nem a trollok jelentették, hanem a többi Őrző. Ashton nem fogja tudni magát megvédeni… Bár kovácsnak remek, harcosnak viszont csapnivaló
- Alec!
Az anyja hangja hasított a levegőbe, túlkiabálva a kalapács hangját is. A fiú letette a szerszámot, nagy levegőt vett, majd megtörölte homlokát a kézfejével. Anyja rosszallón csóválta fejét az ajtóban állva.
- Tíz perce hívlak! Kész a vacsora! Nincs sok időnk, mielőtt ideérnek. Mindannyian csak rád várunk, gyere végre!
Alec vonakodva átvágott a zsúfolt műhelyen. Nem halogathatta tovább az elkerülhetetlent.
Belépett a kunyhójukba a nyitott ajtón, elhaladva a morgolódó anyja mellett, majd megállt és végignézett a legjobb ételekkel terített asztalon. Igaz nem volt túl sok étel, de ami volt az fenségesnek tűnt. A szobában egy egyszerű faasztal állt, négy székkel és egy ezüst serleggel középen, az egyetlen értékes dologgal, amit a családja birtokolt.
Az asztal körül ültek és mind rá vártak. Bátyja, apja mellett ült, előttük már kiszedve egy adag pörkölt gőzölgött.
Ashton hasonlóan alacsony termetű volt, mint ő, miközben apjuk magas növésű és kétszer olyan széles, mint Alec, egyre növekvő hassal, világos barna, sűrű szemöldökkel és a kovácsokra jellemző kérges tenyérrel. Hasonlítottak egymásra, de egyikük sem hasonlított Alecre, aki a gondozatlan, hullámos hajával, a villogó zöld szemével az anyjára ütött.
Ashton rögtön észrevette öccse arcán az idegességet és az apja nyugtalanságát, mindketten úgy néztek ki, mint akik halottat láttak. Alec farkas éhes volt már, amikor belépett a szobába és hamarosan előtte is ott gőzölgött egy tál étel.
Annak ellenére, hogy már elmúlt vacsoraidő, és télidőben általában éheztek, most még szinte bele sem szagolt az ételbe, de már kavargott a gyomra.
- Nem vagyok éhes - motyogta, megtörve a csendet.
Anyja éles pillantást vetett rá.
- Nem érdekel – mondta. - Megeszed, ami előtted van. Ez lesz családként az utolsó vacsoránk, ne legyél tiszteletlen a testvéreddel.
Alec az anyja felé fordult, fájdalmas tekintettel nézte az ötvenes nőt, akinek az arca egy kemény élet nyomait viselte.
- Nem tehetnénk úgy, mintha semmi sem történne? – kérdezte reménykedve.
- Ő is a mi fiúnk – torkolta le. - Nem te vagy itt az egyetlen.
Alec az apjához fordul, hangja elszántan csengett.
- Miért hagyod, hogy ez megtörténjen?
Apja összevonta a szemöldökét, de csöndben maradt.
- Tönkreteszed a remek ételt - fedte meg az anyja.
Apja felemelte a kezét, mire az anyjuk elhallgatott, majd Alechez fordult.
- Mit akarsz, mit tegyek? - kérdezte komoly hangon.
- Vannak fegyvereink! Van acélunk! Azon kevesek egyikei vagyunk, akiknek van! Bármennyi katonát meg tudunk ölni, aki a közelébe jön! Nem is számítanak rá!
Apja rosszallóan rázta a fejét.
- Ezek a te álmaid fiatalember – csóválta a fejét az öreg. - Még senkit sem öltél meg. Tegyük fel, hogy megölöd azt a katonát, aki megragadja Ashtont, és mit teszel a következő kétszázzal?
- Akkor rejtsük el őt! - folytatta Alec.
Apja megint csak megrázta a fejét.
- Minden fiú a faluból rajta van a listán. Tudják, hogy itt van. Ha nem adjuk át, akkor megölnek mindannyiunkat. - Sóhajtva folytatta. - Gondolod, hogy én nem gondoltam ezeket végig, fiú? Szerinted csak te törődsz másokkal? Gondolod, hogy azt akarom, hogy az egyetlen fiamat elvigyék?
Alec megállt egy pillanatra, a szavak kavarogtak a fejében.
- Hogy érted azt, hogy egyetlen? - kérdezte.
Az apja mérges lett.
- Nem azt mondtam, hogy egyetlent, hanem, hogy a legidősebbet.
- Nem, egyetlent mondtál. Biztos.
Apja most már emelt hangon válaszolt neki.
- Ne lovagolj apróságokon! – üvöltötte. - Most legalábbis. Legidősebbet mondtam, így is értettem és ezzel le is zártam ezt! Nem akarom, hogy elvigyék a fiamat, ahogy te sem akarod, hogy elvigyék a bátyádat.
- Alec, nyugalom – csitította Ashton.
Alec átnézve az asztal fölött bátyja mosolygó arcára. Olyan volt, mint mindig.
- Rendben lesz minden öcsém – mondta. - Leszolgálom az időmet és visszatérek.
- Visszatérsz? – kérdezte hitetlenkedve. - Hét évet kell szolgálnia az Őrzőknek.
Ashton elmosolyodott.
- Akkor hét év múlva találkozunk - mondta mosolyogva. – Remélem, addigra már magasabb leszel, mint én.
Ilyen volt Ashton, mindig próbálta az öccsét jobb kedvre deríteni, mindig másokra gondolt.
Alec úgy érezte meghasad a szíve.
- Ashton, nem mehetsz – mondta. - Nem éled túl a Lángokat…
- Én… - kezdte Ashton.
De elakadt a kint támadt felbolydulás miatt. Lovak hangja hallatszott, majd emberek sürgető szavai pattogtak. Az egész család félve nézett egymásra. Ott ültek, dermedten, miközben az emberek fel-alá szaladgáltak az ablakaik alatt. Alec látta, ahogy a többi családot és fiaikat sorba állítják odakint.
- Nincs értelme tovább húzni - mondta az apjuk, és felállt, megtörve a csendet. - Ne várjuk meg, míg betörnek a házunkba és magukkal ragadják. Álljunk mi is sorba odakint, büszkén és imádkozzunk, hogy amikor meglátják Ashton lábát, humánusak lesznek, és nem viszik magukkal.
Alec vonakodva állt fel az asztaltól, miközben a többiek kicsoszogtak a házból.
Amint kilépett a hideg éjszakába, Alecet szíven ütötte a látvány: soha sem látta még a falut ennyire felbolydulva. Az utcákon fáklyák lobogtak, és minden 18 év feletti fiú ott sorakozott, a családjukkal együtt, idegesen. Porfelhő lepte el az utcákat, ahogy egy csapat pandesiai keresztülrobogott a városon, vörös páncéljukban hatalmas harci ménjeiken. Mögöttük vasrácsos szállítójárművek haladtak, erősen rázkódva a rossz úton.
Ahogy Alec a szekereket vizsgálta, látta, hogy tele vannak fiúkkal, akiket a vidékről szedtek össze. Félelemmel lestek kifelé a rácsokon. Nyelt egyet a látványra és elképzelte, hogy testvérére is ez a sors vár.
Mindannyian a falu közepén várakoztak lélegzetvisszafojtva.
A pandesiai katonák parancsnoka leugrott a kocsijáról. A magas katona fekete szeméből semmiféle kedvességet nem lehetett kiolvasni. Lassan haladt, átnézte a fiúk csapatát. Olyan csend honolt, hogy a sarkantyúja pengését is hallani lehetett.
A katona megnézett minden fiút, felemelve az állukat és belenézve a szemükbe. Meglapogatta a vállukat, és meglökte őket, hogy tesztelje az egyensúlyukat. Biccentet, mikor végzett, és a katonák rögtön megragadták az adott fiút, hogy feltegyék a kocsira. Egyesek csöndben, mások tiltakozva mentek. Utóbbiakat megverték, majd a kocsira dobták. Néha felhangzott egy anyai sírás, vagy apai kiáltás, de ez sem állította meg őket.
A parancsnok folytatta a vizsgálatot, kiürítve a falu legbecsesebb tartalékát, még végül Ashtonhoz ért, a sor végére.
- A fiam béna - mondta az anyja gyorsan, kérlelve. - Nem veszik hasznát.
A katona végigmérte Ashtont, és pillantása megállt a lábánál.
- Gyűrd fel a nadrágodat – mondta. - És vedd le a csizmádat.
Ashton nekiállt, miközben Alecra hajolt, hogy ne essen el. Alec nézte testvére lábát, azt, amelyikért annyit csúfolták és megalázták. Kisebb volt a lába, mint másoknak, csavarodott és szétroncsolt, nem is igazán tudta használni.
- A kovácsműhelyben segít nekem - mondta az apja. – Ő a jövedelmünk egyetlen forrása. Ha elviszi, a családunknak nem marad semmije sem. Nem maradunk életben.
A parancsnok, miután megvizsgálta, intett Ashtonnak hogy vegye vissza a csizmáját, majd odafordult az apjukhoz, fekete és hideg tekintettel.
- Ti most a mi földünkön éltek - közölte pattogó hangon -, és a fiad a mi tulajdonunk, azt teszünk vele, amit akarunk. Vigyétek! – adta ki az utasítást hűvösen.
- NE! –Az anyjuk sírva kiabált. - NE AZ ÉN FIAMAT!
Előreszaladt és megragadta Ashtont, csüngött rajta, míg egy pandesiai katona odalépett és visszakézből arcon ütötte.
Alec apja megragadta a katona kezét, de abban a pillanatban néhányan körbevették és földre teperték.
Alec ott állt, nézve, ahogy a katonák elviszik a testvérét egész addig, míg már nem bírta tovább. Az igazságtalanságot nem viselte el - tudta, ha nem tesz semmit, egy napot sem tud tovább élni. A kép, ahogy a testvérét elhurcolják, beleégett az elméjébe.
Valami megpattant benne.
- Vigyenek engem helyette - kiáltotta végül, önkéntelenül is előreszaladva és megállva a katonák és testvére között.
Mindenki megtorpant és őt nézte, az őrök is teljesen tanácstalanul néztek.
- Testvérek vagyunk – folytatta. - A törvény azt mondja, hogy minden családból egy fiút kell vinni. Had legyek én az!
A parancsnok odament hozzá és óvatosan végigmérte.
- És hány éves vagy, fiú? - kérdezte.
- Most töltöttem be a tizenhatot - mondta büszkén.
A katonák nevetésben törtek ki, miközben a parancsnok gúnyosan mosolygott.
- Túl fiatal vagy, hogy besorozzunk – utasította el.
De ahogy megfordult, Alec elé lépett, megtagadva a parancsot.
- Jobb katona vagyok, mint ő! – mondta. - Messzebbre tudom dobni a lándzsát és mélyebbre tudok vágni a karddal. Jobban célzok és kétszer olyan erős vagyok, mint a többi fiú az én koromban. Kérem - könyörgött tovább - adjon egy esélyt.
Amíg a parancsnok végigmérte, Alec igyekezett eltitkolni mennyire félt. Hatalmas kockázatot vállalt, amiért akár börtönbe is vethették volna, vagy még rosszabb…
A parancsnok egy örökkévalóságnak tűnő ideig bámulta, miközben az egész falu csendben figyelt. Végül intett az embereinek.
- Hagyjátok a bénát – parancsolta. – Ezt a fiút visszük.
A katonák elengedtél Ashtont és megragadták Alecet. Minden túl gyorsan történt.
- Ne! – Ashton hiába tiltakozott, már senki se figyelt rá.
Alec a szekér mélyén helyezkedett el már, ahol az emberi bűz és félelem keveredett, ahol a többi fiú durván arrébb lökte őt és becsapódott a fémrács mögöttük. A fiú megkönnyebbült, hogy megmentette a testvérét és a félelme mérséklődött. Feladta az életét a testvéréért – és bármi is jön ezután, az eltörpül majd ez mellett.
Ahogy a földön ült, hátát a rácsnak vetve, a szekér elindult alattuk, és jól tudta valószínűleg sosem tér már vissza. Látta a többi fiú mérges tekintetét, és tudta, az első megpróbáltatást maga az utazás fogja jelenteni, ami alatt számtalan módon elérheti a végzet. És talán túléli. Talán…